A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Tungli Gyula: Emlékezés Bocsor Istvánra születése 160. évfordulóján

A katolikus egyház szerepének megrajzolásában világosan felismerhetők a francia felvilágosodás eszméi. Voltaire-re emlékeztető gúnyos stílusban ír a katolikus egyházról és VI. Sándor pápa szerepéről Peru és Chile kifosztásában. Leleplezi a jezsuitákat, akik térítő egyházi szerepük mellett az egyház áldásától kísérve, rablással, gyilkolással foglalkoztak. II. Józsefben meglátja a felvilágosult gondolkodót, aki ellensége a szellemi sötétségnek, a protestánsok, és a zsidók üldöztetésének. Bocsor tanításának másik jellemző vonása a zsarnokgyűlölet. Zsarnok volt szerinte Nagy Péter orosz cár, Napóleon, X. Károly francia, VII. Ferdinánd spanyol király, Sándor és Miklós orosz cár, valamint XVI. Lajos francia király, XVI. Lajos zsarnokságát I. Lipót abszolutizmusával hasonlítja össze, s nem talál sok különbséget a két uralkodó kormányzási módszerei között. A zsarnokság megdöntésének egyetlen járható útját, lehetőségét a nemzeti teljes összefogásában látja. Benne van ezekben a példákban Bocsor Habsburg-ellenessége, az elnyomás elleni izzó gyűlölete. Helyesen állapítja meg, hogy a felvilágosodás ideológiájának előkészítéséhez nagyban hozzájárult a természettudományok fejlődése, s ennek kapcsán helyesen értékeli Kepler, Kopernicus, Galilei, Torricelli és több természettudós munkásságát. Rámutat Kant, Montesquieu, s Descartes történelemszemléletének pozitívumaira, mondván, ők megtanították az embereket kételkedni az abszolutizmus tételes igazságaiban. A hatvanas években megjelent történelemkönyvében, melyről már fentebb szóltunk, rámutat a magyar függetlenség hiányára, s az ország függetlenségét álcázott eszközökkel elnyomó Habsburg uralomra. Ugyanakkor kissé szomorú rezignációval állapítja meg, hogy a nemzet sorozatos bukások után belefáradt már az évtizedeken át tartó sikertelen és hiábavaló küzdelembe. Bocsor magyar történelmi kézirata is hasonló gondolatokat tartalmaz. A kézirat 1844-ből való, valószínűleg nem főiskolai, hanem gimnáziumi osztály számára készült. A középkor anyagából kiemeli István király országépítő tevékenységét. Államszervező munkáját pozitíven értékeli. Erősen bírálja a katolikus hagyományokat, István király jobbkezének kultuszát. Nagyra becsüli Könyves Kálmán egyéniségét, felvilágosodott szellemét, harcát az egyházi babona ellen. Zsigmondot elítéli külföldi utazásainak következménye miatt: elköltötte az ország tömérdek pénzét, ahelyett, hogy a török ellen harcolt volna. Mátyás érdemeit kiemeli, felvilágosult abszolutizmusát a magyar történelem legdicsőbb korszakának nevezi. Megrója viszont csehországi háborúi miatt, melyek véleménye szerint hódító jellegűek voltak. A Dózsa-féle parasztháborúról aránylag röviden szól, s főleg a parasztság örökös szolgaságra való kárhoztatását fájlalja. A Habsburg uralkodóház politikáját elítéli. Ez nemcsak az egyetemes történelmi kéziratából tűnik ki, hanem a fentebb idézett magyar történelmi kéziratból is, különösen II. Ferdinánd, I. Lipót jellemzéséből. Észreveszi, hogy a Habsburg-uralkodók a vallás szabadsága ellen lépnek fel, s nemcsak ezt, hanem nemzeti függetlenségünket is lábbal tiporják. Helyesen látja, hogy a magyar történelem folytonosságát az önálló Erdély őrzi és védelmezi. Legkiválóbb fejedelmeit Hunyadi Jánoshoz és Mátyáshoz hasonlóan nagy embernek tartja, így elsősorban Bocskai Istvánt és Bethlen Gábort. Elítélő véleménye van Mária Teréziáról, akinek sziléziai háborúi sok pénzt emésztettek fel, melyeknek költségeit a magyar jobbágyok viselték. Itt is mind magyar, mind egyetemes történeti vonatkozású kézirataiban II. József intézkedéseit, reformjait haladónak minősíti. ,,II. József barátja a szolgasággal bélyegzett néposztálynak és egyenlőségnek ... ellensége az arisztokráciának ... a jobbágyságot felszabadította és emberi jogait visszaadta". A reformkori mozgalmakat haladónak értékeli, különösen kiemeli a magyar nyelv hivatalossá tételéért folytatott küzdelmet, sürgeti a jobbágyfelszabadítást. Megállapítja, hogy Magyarországon mintegy 500 ezer nemes személy, és 560 ezer királyi városi lakos van. Csak ez az egymillió rendelkezik joggal, az országban a többi kilencmillió nemtelen, semmi joggal sem bír. Ennek az állapotnak a megszüntetését sürgeti, hiszen kilencmillió ember nem érzi sajátjának a hazát. Egyszóval, követeli a jobbágyfelszabadítást és a nemzeti függetlenség problémájának megoldását. Meg is mondja, hogy ahol a szabadságot továbbra is elnyomják, ott zendülésre van szükség. Ez a megállapítás egész történelemszemléletén végigvonul. Többször hangot ad ezen kívánságának, óhajának, sőt követelésének történelmi kézirataiban. Mint láthatjuk, Bocsor történelemszemléletében is döntő helyet foglal el a szabadság után érzett, a haza sorsa iránt aggódó, ezért mindent feláldozni tudó ember nagyszerű lelkesedése, egy boldogabb, szebb jövő kívánása, amit székfoglalója alkalmával ki is fejez : „Én a múltnak tanára vagyok, de nem a múltnak akarom Önöket nevelni, hanem a jövőnek. Ha kezem alól kilépnek, férfiak és ennek a hazának polgárai lesznek. Ez a haza az, aminek én Önöket ernyedetlen támaszául akarom nevelni". Amíg élt, Bocsor egyéniségének varázsa magával ragadta a pápai diákokat, halála után szinte valóságos Bocsor-kultusz alakult ki a városban. Igazi hazafiságra, a szabadság és a függetlenség, a haza szeretetére tanította, nevelte a diákokat gyújtóhangú elődásaival. Ennek meg is volt a hatása, ugyanis a szabadságharc kitörésekor tanítványai közül harmincan jelentkeztek a honvédseregbe. A harcba induló diákok Bocsor lakása elé vonultak a Rákóczi induló és a Marseillaise hangjai mellett búcsúztak szeretett történelemtanáruktól. Bocsor István így válaszolt a lelkes katonadiákoknak: ,,Önök a hazáért harcolni indulnak, s ha Önök nem azt tennék, amit tesznek, mint kárbaveszett munkát, széttépném irataimat, s darabokra törve katedrámat, mint tanári működésem hitvány emlékeit, irataimmal együtt elhamvasztanám".

19 Bocsor a szabadságharc után ismét visszakerült,Pápára, ahol „honi történetről" nem beszélhet, de „Karthágóról, és Rómáról" igen. A visszatért véndiákok szomjasan csüngnek rajta, és a professzor mesél Karthágó harcáról a dölyfös Róma ellen. így beszél tehát Enying követe,,ki históriában kutat világeszmét", s a hallgatóság padjaiban Karthágó hősei, a béna „harcfik" ülnek, akik közül van, akinek „hiányzik fél keze, fél lába", mert „ilyenek is járnak Pápán iskolába".

20 Bocsor István pedagógiai elvei még ma is időtállók, elképzeléseit igazából most, a szocializmus építése idején valósítjuk meg, beleértve a széles alapokon nyugvó népnevelést, a politechnikai oktatást, a természettudományos képzés előtérbe helyezését, s a szabad gondolkodást hirdető nézetei is csak napjainkban nyernek igazi tartalmat. A szabadságért és függetlenségért folytatott harca csak most válik igazán valósággá, elképzelései napjainkban realizálódnak. Most valósítjuk meg azokat a célokat, amelyeket a nagy pedagógus az utolsó beszédében így fogalmazott meg: „Én ötven év óta tántoríthatatlanul lobogtatom Önök előtt a szabadság és világosság szövétnekét. De a szövétnekek már kihulltak öreg kezemből, vegyék fel Önök helyettem a fáklyát, a világosság és a szabadság fáklyáját". A XX. század pedagógusának nem is lehet felemelőbb hivatása, mint e fáklya lobogtatása s a nagy példakép kérelmének teljesítése. Tungli Gyula 362