A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Vörös Károly: Inasélet Pápán a XIX. század első negyedében

pincében. Melyet apám — minekutána Pápán mindenki szabadon bort mérhet — házastól, tehenestől, sertvésestül együtt el mért,... úgy aztán vették ama kis házat a református Collegium mellett, melynek később már én is csak hírét hallottam. [4—7] Most szülőimnek azon lakásukba menjünk, melybe az én emlékem is tisztábban visszamehet, hogy azt némileg leírhassam. A fő piarc félközepe táján áll a kéttornyú plébániai nagy templom, — négy láb magas kőoszlopokra csinált izmos vaslánccal körül foglalva. Ennek háta megett áll egy pompás kastély, mely gróf Eszterházyaké. (Ezt a pápaiak közönségesen várnak nevezik.) Hat — néhol 8—9 — láb magas is a kőfal, mellyel nagy kiterjedésben be van kerítve a grófi kert, melyben egy erős puskalövésnyire bent áll a négyszegű kastély. A kőkerítés főkapuja, — melynek két oszlopain, mindegyiken egy-egy oroszlán ül vörös márvány kőből kifaragva, melyek közül egyik a grófi cimert, másik egy kardot tart ülve első lábával — a templom hátuljával átellenben nyílik. Jobbra balra hoszant nyúlik el az erős kőfal, egyik felén le az úgynevezett gróf útja felé; másik felén ki a győri út mellett lévő Kálvária felé. Ezen oldalával a falnak és a kertben álló kastélynak átellenben egy sor ház áll, melyet majdnem a piarc szélességéhez hasonló széles országút választ a várkert falától. Ezen házsor majdnem vége felé, egy náddal fedett, meglehetős avult ház előtt megállapodhatunk ; és minek előtte a ház külseje leírásával vesződném, csak fogjuk meg a fenyő deszkákból készült, feketére avult, jobbra nyíló utca ajtónak vas kilincsét, és lépjünk az udvarba. Mely vagy 10 öles hosszú, és két öl széles. Ennek jobb felén keskeny gádor nyúlott végig, mely felett a leszakadással fenyegetődző tetőt izmos tölfa gerendák tartották oszlopok gyanánt. Elől mindjárt az utca ajtónál, egy kis — alig egy lábnyi — kandikáló ablak látszott a házfalon ; hihető a szobában lévő kíváncsiak számára, hogy vájjon ki csattantotta be most az utca ajtót?... Amodább, a ház közepe táján, ajtó nyílott, mely a konyhába vezetett. Ezen túl, hátrább három szoba ablakok látszottak, vas rostélzattal, — s ezeken túl, még hátrább, hidas, ludketrec s.a.t. Lépjünk be tehát a konyha ajtón, hogy a ház belsejét is meglássuk. Egy lépcsőt le kellett lépni a konyhába, melyről a pince táblára zuhant az ember. A bemenővel szemközt a tűzhely, jobbra az első lakás szoba ajtaja, — melyet érintetlen hagyjunk —, balra a hátulsó lakás szoba ajtaja, hol szülőim laktak ... ide mindenesetre bemenjünk. Egy kevés ideig álljunk meg belől az ajtónál, s tekintsük körül a szoba belsejét. Hogy ennek minőségét, és a benne volt bútorokat tisztán és igazán leírjam, azt nem kívánhatja tőlem senki, minekutána utolsó benn lételem óta hosszú sor évek folytak le az életből. Mindazonáltal amennyire emlékemből kikerül, és amely darabok felejthetetlenek maradtak előttem, ideírom. Jobbra, talán vagy két lépésnyire állt a hájibáji

4 szemes kályha, ezen túl, hosszatt a fal mellett, két ágyak álltak egymás végibe, melyek után mindjárt egy araszt széles távolságra a benyíló ajtó nyílott, és azon túl a fal mellett keresztbe ismét egy ágy állt. A szoba középen fennmaradt kis tért izmos diófa asztal tölte, mely körül a fal mellett néhány hátas faszékek foglalának helyet. Tükör alig volt bent más, mint a reggeli fésűködéshez megkívántató, papirosba csinált kis tükör az egyik ablakban ; nemkülönben képekre sem emlékezem többre, mint a két ablak között függő Szűz Mária képre, mely vászonra festve, mintegy harmadfél láb nagyságú, mell, négyszeg rámába volt helyhezve. Ennek külseje egykor aranyos volt, de az idő vasfogai által korom feketévé vált. Belől az üvegen, köröskörül, csinált virágokkal, gyöngyökkel, mindenféle szinű üveg gombocskákkal, s tudja isten mi mindenféle csecsebecsével volt a kép felékesítve, melyet apám — minekutána a Szűz Máriának igen nagy tisztelője volt — minden esztendőben meg szokott újítani. Ezen kép alatt egy térdlő volt, melyen apám minden reggel szokta végezni reggeli imáit ; felette egy kevés távolságra, a gerendáról lenyúló három rézláncon, egy kis réz mécs függött, melyben minden szombaton, a Szűz Mária tiszteletére, egész nap olaj pislogott. Gyakran beszélték szülőim, midőn már felnőttem, hogy három éves koromban nagyon nyomorult beteges gyermek lévén, ama kép előtt többízben imádkoztak Istenhez, hogy engemet vegyen magához. Mindazonáltal a végzés felőlem más volt, nekem élnem kellett, és hosszú idő — talán pár évek — lefolyta után, szülőim fáradhatatlan ápolgatásuk mellyett meggyógyultam, a legegészségesebb gyermek vált belőlem, és soha többé — most 50 éves vagyok — beteg nem voltam. De menjünk csak bellyebb a benyílóba, s minekutána már a külső szobát esmérjük; tekintsük meg azt is. Ennek leírása, mindamellett, hogy sokkal kisebb volt a külsőnél, mégis — a sok vacak miatt —• sokkal több fáradságomba kerülne, azért azt elhagyom ; s csak anynyit említek felőle, hogy — minekutána apám szijjártó mester volt — ez volt a műhelye, melyben akkor közönségesen két segéd, egy inas, és apám dolgoztak. Azt még említenem kell, hogy ezen leírt ház nem apám tulajdona, hanem valami Preicz nevezetű szűrszabó mesteré volt, s szülőim csak zsellérségben lakták a hátulsó két szobát, — elől a házigazda lakott. Most már esmérjük szülőimet, esmérjük a háztájt, menjünk előre velem az életben, hogy mentül előbb ide érjünk Veszprémbe, hogy itt osztán kinyugodhassuk magunkat. A FRANCIÁK PÁPÁN (1809) 110—16] Örömében — még jól meg sem gyógyultam — pompás magyar ruhát csináltatott számomra ; melybe midőn egészlen meggyógyultam, apám egy vasárnapon, számtalan csókok közt, maga öltöztetett. Búzavirág szinű posztóból volt a dolmányom és magyar nadrágom fekete zsinórral cifrán kihántatva ; dolmányomon kis mogyoró nagyságú réz gombocskák fémlettek, nemkülönben kis kordován csizmámon réz sarkantyú; — kalapomon kis fehér toll ingadozott. Ezen öltözetemhez járult még egy kis bádog kard, és egy huszáros tarsol, melyet apám mint szijjártó piros bőrből maga készített. Oly eleven tisztán áll előttem emlékemben ezen cifra felöltöztetésem még most is, mintha tükörben látnám magamat, s egyedül ezen időszakától életemnek emlékszem legjobban ittlétemre. Látom mint jártom szomszédtól szomszédhoz, és pajtásaimnak dicsekedtem cifra ruhámmal! Látom mint estem az utcán gyakran hasra; megbotolván majd kardomban majd sarkantyúmban. 1809-ben — azt most már mégsem tudom melyik szakában az esztendőnek, csakhogy több izben hallottam 348