A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)
Gerő László: Palota vára és a törökkori végvárak
Palota vára és a törökkori végvárak A magyarországi végvárak alatt a váraknak egy bizonyos láncolatát értjük. Ezekre a várakra nem annyira építésmódjuk, tehát egy-egy építési korszak jellemző, mint inkább a szervezet — a végvári szervezet - -, amelyekbe tartoztak. A török nagyhatalom félelmetes hadigépezetet fejlesztett ki Ázsiában, és ezt egyre többet használta fel a Balkánon keresztül Középeurópa irányában. A luxemburgi házból való Zsigmond, és hadvezérei: Hunyadi János és Pippo Scolari, — magyar nevén Ozorai Fülöp — később pedig Mátyás király a török veszélyt kitűnően szervezett, képzett és felszerelt zsoldos-seregeikkel tudták elhárítani. Lehet, hogy már ebben az időben épült bizonyos várren dszer, olasz várépítők igénybevételével, kb. a Duna vonala alatt délre terjedő övezetben. E várépítésnek azonban nem sok nyoma maradt, kutatásaink ez időszerint semmit sem tudnak róla. Kézenfekvő, hogy e kor kutatói arra gondolnak : ez időben nyilvánvalóan azt tartották, a legjobb védelem a támadás. A Hunyadiak fé nyes győzelmei e magatartást igazolták. A támadó seregek kiképzése és fenntartása egészségesebbnek látszott, ezeket nemcsak egyetlen övezetben lehetett felhasználni. A várépítés viszont helyhez kötött volt, és építése, katonasággal, hadiszerrel való megrakása költségesnek látszott. Mégis, amikor Mátyás halála után, híres feketeseregének szétzüllésével az ország elveszti korábbi hatékony ütőerejét és a nemesi hadkötelezettség alapján felállított honvédelem Mohácsnál katasztrofális csődöt mond. A török az egész Nagyalföldet megszerzi, és 1541-ben csellel az ország szívének, Budának is birtokába jut. Ezzel a dunántúli, felvidéki területek is egyre kényesebb helyzetbe kerülnek, Bécs és Prága előterében a török portyák egyre gyakoribbá válnak. Mostmár, a „császárvárosok" veszélyeztetettek, nemcsak Magyarország, és ezért a bécsi udvar a török fenyegető előnyomulásának megakadályozására felállítja a bécsi és grazi haditanácsokat. Ezek a legjobb külföldi szakértők bevonásával és a hadsereg parancsnokaival, módolják ki a védelem övezetét, mely Magyarország területén át húzódik. Délen a horvátországi főkapitányság, majd a dunántúli, északon a felvidéki főkapitányság alá szervezik az e területen levő várakat, melyek nagyságát, állapotát, harcászatban felhasználható értékét most, az 1570 körüli években sürgősen számbaveszik : felmérések készülnek, és részletes jelentések, a javasolt legsürgősebb tennivalókról, ezek szerszám, anyag és munkásszükségletéről. E felmérésekből bontakozik ki a védőövezet többszáz km mélyen tagolt sávjában helyet foglaló várak értéke. E szerint vannak alapvető fontosságú várak, ún. főerősségek, amelyekre az egész várrendszer támaszkodik, majd a rendszer tagjai a rendes várak, illetve erősségek és végül a kisebb hadirtékű, megerősített helyek, várkastélyok. Utóbbiak csak a kislétszámú portyák megakadályozására alkalmasak. De maguk is ilyenek kiinduló helyeiként, valamint jelentős, híradó szerepüknél fogva szintén fontos és hasznos részei az egész végvári rendszernek, az egymástól gyakran meglehetős nagy távolságban fekvő várak összekötői. A rendes várakba, méginkább a főerősségekbe már nagyobb létszámú őrség, lovasság, tüzérség szállásolható el, ezek nagyobb létszámú támadó ellen is sikeresen ellenállhatnak. Ez röviden a magyar végvárak szervezete, amelyeknek élete a magyar kamara alatti magyar kapitányok és magyar katonaság, valamint az osztrák és német rendektől támogatott, fizetett, vagy küldött idegen kapitányok és katonaság váltakozása közepette bonyolódott. Az ígért katonaság, ellátmányok, stb. szakadozott küldése, illetve hosszú szünetei körül állandóak a reklamációk, és a végek katonaságának ily rosszul ellátása mellett gyakoriak a hatalmaskodások, az önhatalmú élésszerzés, ami a fegyelem meglazulására vezet. Az állandó panaszok a túlnyomóan osztrák többségű haditanácsnál kevés orvoslásra találnak, bár ennek feladata lenne a várépítés, korszerűsítés anyagi fedezetéről és a védők zsoldjáról gondoskodni. A munka maga pedig a magyar megyékre hárul. Ezek kötelesek a szükséges robotmunkát, építőanyagot és fuvart szolgáltatni, ami a tekintélyes méretű sáncok, árkok, palánkok létesítése esetén gyakran egy-egy vár esetében három megye népét vette igénybe heteken át. A magyarok hordják a földet, fát, égetik a meszet, verik a köteleket, kovácsolják a kapcsokat, szögeket, döngölik a földtöméseket, míg a haditanács számos olasz hadmérnökei — akik közül e kor hadtudományi kutatója, Gyalókay 142 nevet sorol fel, — készítik a munkák terveit. Kissé megnehezíti a végvárak pontos rekonstrukcióját ma az, hogy e hozzátétek, a korszerűsítések legnagyobb része földmű volt, amelyek nagyrésze nyom nélkül pusztult el azóta. Másrészt a fennmaradt tervek nem mind valósultak meg, sőt aránylag csak kis részük, és azokat is gyakran módosították a helyi kapitányok, a saját háborús tapasztalataik alapján. A korszerűsítésnek legfőbb ideje, mert a várostromban a XV. században bevezetett puskapor — a lőfegyverek, főleg az ágyúk lassú elterjedése következtében (a XVI. században) — a középkorban épített magastornyú, magasfalú várak nem tudtak ellenállni, és azok megerősítésére, új védőművekkel ellátására, gyakran teljesen új várak építésére volt szükség. Minderről a folyamatról részletes tájékozódást nyújtanak a haditanács ezidőben végeztetett várvizsgálatai. Ez a hatalmas anyag tartalmazza a várkapitányok és a hadmérnökök javaslatait, előterjesztéseit a szükséges védőművekre, bontásokra és átépítésekre, és a végvá279