A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Tóth Sándor: XIII. századi építőműhely Veszprémben

irányú folytatása. Ez viszont azt jelenti, hogy a nyíláskomplexumot határoló valamennyi falazatszegély azonos kiképzésű volt, tehát a vállvonal e részek megformálása szempontjából nem játszott elkülönítő szerepet. Mielőtt azonban az ebből adódó további következtetéseket levonnánk, vizsgáljuk meg a nyílásaink oldalsó lezárásához tartozó másik két kőfaragványt is. Ezek egyike a már említett 47. számú kő, amely sajátságos formátumával hívja magára a figyelmünket (5. kép, fent), a másik a 86. sz., amely a 88. számhoz áll a legközelebb (5. kép, lent). Ez a rokonság elsősorban abban mutatkozik, hogy az éltagozás itt sem fut végig, hanem pajzsmotívumban végződik; a különbség az, hogy itt a pjazsmotívum tekintélyes része megmaradt, viszont a csatlakozó él a vízszintes illesztési felülettel együtt teljesen elpusztult. így a kő eredeti magasságára is csak a 88. sz. alapján következtethetünk. Formailag a legjelentősebb eltérés a két faragvány között az, hogy a 86. sz. nem terjed ki a teljes falvastagságra, tehát rajta csak egy éltagozás jelentkezik. Ugyanez a helyzet a 47. számnál is, amelyen azonban az éltagozás végigfut. Az, hogy a kövek szélessége nem éri el a teljes falvastagságot, bizonytalanná teszi a béllet- és homloksíkok elkülönítését. Mégis úgy véljük, hogy ez a kérdés — legalábbis a 86. sz. esetében — egyértelműen eldönthető : a bélletsíkban ugyanis kizárólag pontos, egyenesvonalú illesztésekkel számolhatunk, és így a szabálytalanul végződő, nyers felületekhez kapcsolódó síkok csak a homloksíkban jöhetnek számításba. A 86. számnál a tagozott élhez csatlakozó két faragott felület között éppen ez a különbség, így a bélletsík csak a keskenyebb, faragott illesztési felülethez csatlakozó oldal lehet. A 47. számnál ez a kérdés nem dönthető el ilyen egyértelműen, mert valamennyi felülete faragott, és egyedül a tagozott éllel átellenes sarok maradt nyersen. Az utóbbi két faragvány formátuma jól mutatja, hogy a függőleges bélletsík nem „dobokból" állt, hanem inkább kváderjellegű volt : a vízszintes fugák mellett a függőlegesek is jelentős szerepet kaptak. Valószínű, hogy hasonló volt az ívbéllet falazástechnikája is, bár erre konkrét bizonyítékunk nincs. A teljes falvastagságot átérő kövek alkalmazására valószínűleg csak egyes csomópontokban — az oldalbéllet alján, a vállnál, az osztó fölött szétágazó ívindításoknál — került sor, de, mint a 86. sz. bizonyítja, még itt sem mindig. Mint láttuk tehát, a bélletsík és az éltagozás a vállvonal felett és alatt lényegében azonos kiképzésű volt. Ez az egyezés már önmagában véve is lehetővé teszi, hogy egy lehetőséget kizárjunk. A románkori többtagú nyílásegyütteseket ugyanis két nagy csoportra oszthatjuk fel: osztatlan árkád1. Kapcsolt nyílás háromkaréjos lezárásának darabja (46. a. sz.). 1. Fragment des dreibogigen Abschlusses von einer gekoppelten Öffnung (46a). 1. Pièce de la pierre de clef trilobée d'une baie jumelée (№ 46. a.). 1. Часть трилопастного перекрытия проема (46 а). sorokra és ikerablak-jellegű zárt rendszerekre, amelyek meghatározott számú (két, három, esetleg négy) tagból állnak, és rendszerint additív módon kapcsolódnak egymáshoz. Az előbbi típus legjellemzőbb formai-szerkezeti vonása éppen a vállvonal hangsúlyossága, hiszen az árkádos rendszer lényege éppen a tartó és a teher, a tám és a fal közötti funkcionális viszony következetes kifejeződése az alkalmazott formaelemek különbségében. Az ilyen rendszerekben a vállvonal alatt oszlop vagy pillér, felette pedig homogén falazat helyezkedik el, és az utóbbi még ott sem hatolhat be a tárnok zónájába, ahol ezek formailag a falkivágáshoz közelítenek (pl. tömör sarokpillérek esetében). A mi esetünkben viszont az említett formaegyezés következtében a vállvonal kétségtelenül hangsúlytalanná vált még akkor is, ha a tagozást esetleg egy vállpárkány megszakította. Az ívelt záradék és a nyíláskomplexumot kétfelől lezáró oldalbélletek tagozásának azonos megoldását ugyanis csak azzal magyarázhatjuk, hogy az egész összetett nyílásnak egységes kontúrja volt, máskülönben a formai egységesítésnek nem lenne reális alapja. Ez viszont azt jelenti, hogy a nyílást — aljától a tetejéig — egyetlen összefüggő faltömegből „vágták ki", míg az árkádos rendszernél, mint láttuk, a falazatot a tárnok segítségével mintegy felemelik a föld színéről. Ebből a falkivágás-jellegből következik az is, hogy a komplexum vízszintes kiterjedése belső szerkezeténél fogva adott, míg az árkádsor belső adottságainál fogva végtelen jellegű, és határait hozzá képest külsődleges építészeti összefüggések szabják meg. Az elmondottak alapján az árkádos rendszer lehetőségét, mint teljességgel valószínűtlent, el kell vetnünk. Köveink tehát két-, három- ,vagy négytagú, zárt rendszerű nyíláshoz, vagy nyílásokhoz tartoztak. Láttuk, hogy a nyíláskomplexum egészét keretelő falazatszegély legfőbb elemei egységes kiképzésűek voltak, legalábbis, ami a bélletsíkot és az éltagozást illeti. Ahhoz, hogy a további problémákat tisztázhassuk, elsősorban a falazatszegély homloksíkját és a csatlakozó falfelületek kérdését kell megvizsgálnunk. E tekintetben ugyanis az ívelt záradék és a függőleges síkú oldalsó lezárás között lényeges eltéréseket tapasztalhatunk. Mint ez az invinditások és betétjeik vizsgálatából kikövetkeztethető, a falazatszegély homloksíkja az ívek magasságában egyenletes szélességű, világos sávként jelentkezett, felette pedig — legalábbis az egyik oldalon — színes kváderfalsík húzódott. A világos keretsáv szélessége 17—18 cm. Ugyanakkor az oldalsó lezáráshoz tartozó kövek között egyetlen egy olyat találunk (47. sz.), amelynek minden oldala faragott, tehát a homloksíkban elképzelhető egy kváderfalsík csatlakozása hozzá, és amelynek egyik oldala mindössze 17,5 cm széles, tehát nagyjából ugyanannyi, mint a záradék keretsávja. A másik két kő esetében a homloksík faragott felülete ennél jóval szélesebb, és szabálytalan végződésű (nagyolt, ill nyersen hagyott oldalak csatlakoznak hozzájuk). Ez pedig azt jelenti, hogy ezekhez a kövekhez azonos síkban (mint az ívek felett) nem csatlakozhatott kváderfal, csupán törtkő falazat, és ez esetben a záradéknál egyenletes szélességben jelentkező keretsáv is el kellett, hogy tűnjék a függőleges részen. Ez — egységes építészeti műről lévén szó — olyan ellentmondást jelent, amelyet csak úgy oldhatunk fel, ha feltételezzük, hogy a rendszernek voltak olyan elemei is, amelyeket egy ál164