A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém megyei céhládák

IL A céhláda szerkezete A céhládákkal, mint speciális bútordarabokkal az európai bútortörténet külön alig foglalkozott. A prágai céhládák ismertetésén kívül

17 — tudomásunk szerint — egyedül a német asztalosok céhládáiról készült színvonalas iparművészettörténeti összefoglalás, de az is csak a legutóbbi időkben, Josef M. Greber kitűnő úttörőmunkája,

18 amely a céhládák itt következő általános bútortörténeti áttekintésénél vezérfonálként szolgált. Magyar vonatkozásban mindössze Éber László szentelt a céhládáknak néhány bekezdést a magyarországi bútorművesség emlékei között, a Ráth György-féle nagy iparművészeti könyvben.

19 Egyébként még csak leíró ismertetések sem készültek. Teljesen elszigetelten publikáltak olykor egy-egy céhládát, illusztrációként néhány céhtörténeti munkában. Kivételt képez Csipkés Kálmán pontos leíró ismertetése a soproni múzeum 36 céhládájáról.

20 Pedig ezek a ládák Európaszerte, s így nálunk Magyarországon is közel öt évszázadon keresztül töltötték be — mint a szokástörténeti részben láttuk — igen fontos hivatásukat és díszes külső megjelenési formájukon pontosan végig lehet kísérni a nagy, képző- és iparművészeti stílusáramlatok jegyeit a gótikától egészen a biedermeierig. A céhláda márcsak reprezentatív funkciójánál fogva is származási helyének és korának kiemelkedő alkotása. Megérdemli, hogy tüzetes vizsgálat alá vessük és mint az asztalosipar és gyakran a lakatosipar kiváló termékét, beállítsuk a polgári bútorművesség történetének megfelelő fejezeteibe. A céhládák felépítése, szerkezete, méretei és díszítőelemei a céhrendszer egész európai elterjedési területén meglepően egyezőek. Az azonos rendeltetésen kívül magyarázatul szolgál erre a céhrendszeren belül kialakult nemzetközi legényvándorlási intézmény évszázados gyakorlata, és az asztalosipar más termékeire is nagy befolyást gyakorló mintakönyvek és mintarajzok széleskörű elterjedése. A különböző korok is csak igen keveset módosítottak a ládák konstrukcióján, jóformán csak a díszítőelemek stílusa változott az egymást követő korok ízléséhez igazodva. (L. 7. kép). A céhládák általában kemény, vagy puhafából készültek, elvétve vasból is, többnyire a lakatosoké, vagy bádogosoké. Az egyszerűen összeácsolt középkori láda a XVI. században válik tagoltabbá. Ekkor alakul ki a láda három fő része: a láda feneke alatt többé-kevésbé kiugró alapzat (talapzat, Sockel), a középrész, maga a ládatest és a bútordarabbá finomult ládát lezáró koronázó fedél. Az alapzat (talapzat) rendszerint fiókokat rejtett magában, sokszor az alapzat egyúttal lábazat is volt, de legtöbbször négy, hat, esetleg nyolc lábon nyugodott. A lábak formája igen változatos. A szögletes lábak hasáb, lapított hasáb, vagy fordított csonka gúla, a gömbölyű esztergált lábak gömb, félgömb, negyedgömb, pogácsa, lapított pogácsa, vagy fordított csonkakúp-alakúak, de előfordulnak karrnos állatláb-végződések is (oroszlántalp). Az alapzat leginkább a reneszánsz és barokk díszesebb ládáira jellemző, de ebben a korban sem feltétlen kelléke a ládának. Sokhelyütt egyszerű, profilait alaplécezet helyettesíti az alapzatot. A középrész, a. ládatest, a láda főrésze. Elsősorban ezen jelentkeznek az uralkodó stílusirányzat díszítményei és az asztalostechnika különböző elemei: a faragások, a hornyolások, a berakások, párkánytörések (grepfelés), esztergályozás, stb. A ládatest hosszanti homlokzati oldalára került legtöbbször a mesterség emblémája, vagy címere, amelyet a mesterség legjellegzetesebb szerszámaiból, vagy termékeiből állítottak össze, (L. 26 és 33. kép), esetleg a szakma mindennapi életéből vett jelenet ábrázolása és gyakran a láda zárjához tartozó díszes kulcspajzs. (L. 54. kép). A két keskeny oldalon találjuk a vas- vagy rézveretű fogantyúkat. (L. 18, 20. és 39. kép). A fedél eleinte eredeti funkciójának megfelelően kizárólag a láda befedését szolgálta; erre az egyszerű, lapos fedél is megfelelt. A lapos fedél közepére néha vas- vagy rézfogantyút alkalmaztak. (L. 16. kép). A zárszerkezet lapos fedél esetén, rendszerint a ládatest homlokzati oldalának belső falára volt ráerősítve, de előfordult az is, hogy a fedél belső oldalára helyezték el. A kulcsnyílás az első esetben a ládatest homlokzati falára került, az utóbbi esetben pedig a fedél külső oldalára. Mivel az értékek őrzésénél ilyen egyszerű zárási móddal nem elégedtek meg, különböző megoldások születtek a kulcsnyílás elfedésére, illetve elrejtésére. A homlokzati kulcsnyílásokat eleinte ötletes megoldással valamelyik építészeti díszítőelem alá helyezték. Ezt a beavatott a kulcsnyílás használatakor lepattintotta, vagy félretolta. Később más megoldást találtak, és ez terjedt el azután általánosságban: a láda fedelén elhelyezett kulcsnyílás fölé a fedél közepére díszes, kiemelkedő tagozatot építettek. Ez a kontytetőszerűen megoldott felépítmény a zárszekrényke (Schlosskasten). Csipkés Kálmán kulcstartóüregnek nevezi.

21 (L. 21, 56, 65. stb. kép). A zárszekrényke tetejére kis, kihúzható falemeztolókát (Schieber) alkalmaztak, amely néha ugyancsak kulcsra járt. Ennek elhúzása után vált csak hozzáférhetővé az üreg aljára ilymódon elhelyezett kulcsnyílás. Greber szerint a zárszekrénykét először állítólag a nürnbergi asztalosok céhládáján alkalmazták 1595-ben. A fedél közepének tetőszerű kialakítása egyúttal 96