A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém megyei céhládák

IL A céhláda szerkezete A céhládákkal, mint speciális bútordarabokkal az európai bútortörténet külön alig foglalkozott. A prá­gai céhládák ismertetésén kívül 17 — tudomásunk szerint — egyedül a német asztalosok céhládáiról készült színvonalas iparművészettörténeti összefog­lalás, de az is csak a legutóbbi időkben, Josef M. Greber kitűnő úttörőmunkája, 18 amely a céhládák itt következő általános bútortörténeti áttekintésénél ve­zérfonálként szolgált. Magyar vonatkozásban mind­össze Éber László szentelt a céhládáknak néhány bekezdést a magyarországi bútorművesség emlékei között, a Ráth György-féle nagy iparművészeti könyvben. 19 Egyébként még csak leíró ismertetések sem készültek. Teljesen elszigetelten publikáltak olykor egy-egy céhládát, illusztrációként néhány céhtörté­neti munkában. Kivételt képez Csipkés Kálmán pon­tos leíró ismertetése a soproni múzeum 36 céhládá­járól. 20 Pedig ezek a ládák Európaszerte, s így nálunk Magyarországon is közel öt évszázadon keresztül töl­tötték be — mint a szokástörténeti részben láttuk — igen fontos hivatásukat és díszes külső megjelenési formájukon pontosan végig lehet kísérni a nagy, kép­ző- és iparművészeti stílusáramlatok jegyeit a gótiká­tól egészen a biedermeierig. A céhláda márcsak reprezentatív funkciójánál fogva is származási helyének és korának kiemelkedő alko­tása. Megérdemli, hogy tüzetes vizsgálat alá vessük és mint az asztalosipar és gyakran a lakatosipar kiváló termékét, beállítsuk a polgári bútorművesség törté­netének megfelelő fejezeteibe. A céhládák felépítése, szerkezete, méretei és díszítő­elemei a céhrendszer egész európai elterjedési terü­letén meglepően egyezőek. Az azonos rendeltetésen kívül magyarázatul szolgál erre a céhrendszeren belül kialakult nemzetközi legényvándorlási intézmény év­százados gyakorlata, és az asztalosipar más termékeire is nagy befolyást gyakorló mintakönyvek és minta­rajzok széleskörű elterjedése. A különböző korok is csak igen keveset módosítottak a ládák konstrukció­ján, jóformán csak a díszítőelemek stílusa változott az egymást követő korok ízléséhez igazodva. (L. 7. kép). A céhládák általában kemény, vagy puhafából ké­szültek, elvétve vasból is, többnyire a lakatosoké, vagy bádogosoké. Az egyszerűen összeácsolt közép­kori láda a XVI. században válik tagoltabbá. Ekkor alakul ki a láda három fő része: a láda feneke alatt többé-kevésbé kiugró alapzat (talapzat, Sockel), a középrész, maga a ládatest és a bútordarabbá finomult ládát lezáró koronázó fedél. Az alapzat (talapzat) rendszerint fiókokat rejtett magában, sokszor az alapzat egyúttal lábazat is volt, de legtöbbször négy, hat, esetleg nyolc lábon nyugo­dott. A lábak formája igen változatos. A szögletes lábak hasáb, lapított hasáb, vagy fordított csonka gúla, a gömbölyű esztergált lábak gömb, félgömb, negyedgömb, pogácsa, lapított pogácsa, vagy fordí­tott csonkakúp-alakúak, de előfordulnak karrnos állat­láb-végződések is (oroszlántalp). Az alapzat leginkább a reneszánsz és barokk díszesebb ládáira jellemző, de ebben a korban sem feltétlen kelléke a ládának. Sokhelyütt egyszerű, profilait alaplécezet helyettesíti az alapzatot. A középrész, a. ládatest, a láda főrésze. Elsősorban ezen jelentkeznek az uralkodó stílusirányzat díszít­ményei és az asztalostechnika különböző elemei: a faragások, a hornyolások, a berakások, párkány­törések (grepfelés), esztergályozás, stb. A ládatest hosszanti homlokzati oldalára került legtöbbször a mesterség emblémája, vagy címere, amelyet a mester­ség legjellegzetesebb szerszámaiból, vagy termékeiből állítottak össze, (L. 26 és 33. kép), esetleg a szakma mindennapi életéből vett jelenet ábrázolása és gyakran a láda zárjához tartozó díszes kulcspajzs. (L. 54. kép). A két keskeny oldalon találjuk a vas- vagy rézveretű fogantyúkat. (L. 18, 20. és 39. kép). A fedél eleinte eredeti funkciójának megfelelően kizárólag a láda befedését szolgálta; erre az egyszerű, lapos fedél is megfelelt. A lapos fedél közepére néha vas- vagy rézfogantyút alkalmaztak. (L. 16. kép). A zárszerkezet lapos fedél esetén, rendszerint a láda­test homlokzati oldalának belső falára volt ráerősítve, de előfordult az is, hogy a fedél belső oldalára helyez­ték el. A kulcsnyílás az első esetben a ládatest hom­lokzati falára került, az utóbbi esetben pedig a fedél külső oldalára. Mivel az értékek őrzésénél ilyen egyszerű zárási móddal nem elégedtek meg, külön­böző megoldások születtek a kulcsnyílás elfedésére, illetve elrejtésére. A homlokzati kulcsnyílásokat ele­inte ötletes megoldással valamelyik építészeti díszítő­elem alá helyezték. Ezt a beavatott a kulcsnyílás hasz­nálatakor lepattintotta, vagy félretolta. Később más megoldást találtak, és ez terjedt el azután általános­ságban: a láda fedelén elhelyezett kulcsnyílás fölé a fedél közepére díszes, kiemelkedő tagozatot épí­tettek. Ez a kontytetőszerűen megoldott felépítmény a zárszekrényke (Schlosskasten). Csipkés Kálmán kulcstartóüregnek nevezi. 21 (L. 21, 56, 65. stb. kép). A zárszekrényke tetejére kis, kihúzható falemez­tolókát (Schieber) alkalmaztak, amely néha ugyan­csak kulcsra járt. Ennek elhúzása után vált csak hozzáférhetővé az üreg aljára ilymódon elhelyezett kulcsnyílás. Greber szerint a zárszekrénykét először állítólag a nürnbergi asztalosok céhládáján alkalmaz­ták 1595-ben. A fedél közepének tetőszerű kialakítása egyúttal 96

Next

/
Thumbnails
Contents