A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Torma István: Könyvismertetés. Bakay–Kalicz–Sági: Veszprém megye régészeti topográfiája, a keszthelyi és tapolcai járás

lelőhelyek egy részén szondázó ásatásra került sor. Különösen eredményesek voltak ezek a rézkori és későnépvándorláskori telepeken, valamint a kisapostagi kultúra balatongyöröki telepén (6/4. lh.). A kötetben tárgyalt lelőhelyekről több ezer tárgyat őriznek a különböző múzeumokban és magángyűjteményekben. Ilyen hatalmas leletanyag tárgyakénti leírására és fényképes vagy rajzos közzétételére természetesen gondolni sem lehetett. A feldolgozott terület legfontosabb tárgytípusairól jó áttekintést nyújtanak a típustáblák, de a javarészt publikálatlan leletanyagnak csak kis töredékét sikerült így bemutatni. Mindenképpen kívánatos lenne a képek számát növelni. Ez viszont még az 1. kötethez hasonlóan maximális tömörséggel megírt köteteknél is jelentős terjedelem növekedést eredményezne. Az itt alkalmazott tömör leírással szemben a leletegyütteseknek kissé részeletezőbb, a tárgy típusát, jellegét is megnevező elemzésével valamelyest bővíteni lehetne az elsősorban a leletanyag iránt érdeklődő kutatók által is felhasználható leletek körét (pl. „badeni cserepek" helyett: „kétosztású táltöredék, magasfülű merice, zeg-zug vonalakkal díszített oldaltöredékek"). A minden korszakra kidolgozott részletes terminológia hiányában az egyéni ízű, nem közérthető megfogalmazások okozta félreértések elkerülése végett ajánlatos a típustáblán megtalálható párhuzamra hivatkozni. Ebben az esetben csak az egyedi, párhuzam nélkül álló tárgyakat kell külön ábrázolni. A községtérképek a lehetőségekhez képest jól sikerültek, segítségükkel fellelhetők a terepen a lelőhelyek. Általában tartalmazzák a településföldrajzi vizsgálatokhoz szükséges adatokat. Olyan fontos adatok mint pl. a lelőhelyek környékének talajtani viszonyai, vagy az egykori növénytakaró, amelynek rekonstruálása egyébként is elmélyült természettudományos munkát követel, természetesen nem kerülhetnek rá az ilyen térképekre. Ezekre lehetőség szerint a szövegben kellene utalni. Úgy érezzük azonban, hogy néha a rendelkezésre álló kereteken belül is lehetőség nyílott volna árnyaltabb ábrázolásra. Előfordul, hogy hiányzik a lelőhely elhelyezkedését indokló patak vagy forrás feltüntetése. Nem következetes a mocsaras területek jelölése. Ritkán találkozunk a szintvonalakkal nem ábrázolható, de jellegzetes terepalakulatok jelzésére szolgáló csíkozással. A vonyarcvashegyi Szentmihálydomb (55/7. lh.), amelyet a Balaton egykori öbléből keletkezett tőzeges láprétség vesz körül, valaha sziget volt, különleges helyzeti energiájának köszönheti, hogy 4 korszak népe megtelepült rajta, valószínűleg erődítményt is építettek rá. A térkép szerint száraz síkságon helyezkedik el a lelőhely. A községtérképen csak az elnevezés utal a mindszentkállai 15—20 m relatív magasságú, szigetszerű Kereki-dombon elhelyezkedő későbronzkori földvár domborzati viszonyaira (29/1. lh., vö. 24. kép). Igen gyakori eset, hogy a lelőhelyek vizenyős terület szélén emelkedő meredek, de nem magas teraszon helyezkednek el (pl. 6/4. lh. vö. 31. t. 2. k.). Ezekben az esetekben okvetlenül szükséges a térkép összevetése a szöveggel és a lelőhelyek szempontjából lényeges terepalakulatok csíkozással történő bemutatása. Az így ábrázolandó területek kicsinysége esetén bizonyosfokú torzítás is megengedhető. A fenti szempontok érvényesülését tekintve ideális megoldású Alsópáhok térképe (vö. 1/1—2., 5. stb. lh.). A különösen elnagyolt kidolgozás példájaként említhetjük Zalavár (59. sz. község) térképét. Itt merül fel annak szükségessége, hogy a lelőhely jellegét és korát feltüntető, nem ritkán 5—6 jel ne a térképre, hanem a térkép mellé kerüljön, így a kevésbé zsúfolt térképen több lehetőség nyílik a részletekben gazdagabb kidolgozásra. Túlméretezettnek érezzük a helynevek mutatóját. Az irodalomban előforduló lelőhely-elnevezések mutatózása feltétlen szükséges. Az irodalomban nem szereplő, senki által nem ismert és keresett elnevezések (pl. Dég Rudolf háza, Disznólegelő, Várpalotai Szénbányászati Tröszt üdülője, Zalaszántói magasfeszültségű vezeték, stb.) feleslegesen terhelik a mutatót. Az oklevéltárak mutatóihoz hasonlóan ajánlatos lett volna a középkori helyesírással közölt neveket eltérő betűtípussal különválasztani, és a fentemlített nevek rovására számukat növelni (kimaradt a mutatóból: Bwdawary, Dabus, Kewkwth, Zenbenedekkallya, stb). Véleményünk szerint a kötet értékének és használhatóságának csökkentése nélkül elhagyható lett volna a fáradságos munkával összeállított személynév és történeti személynév mutató. Sajnálatos, hogy a mutatók címszavai csak magyarul jelentek meg. A nem kis feladatot jelentő nyomdai kivitelezést sikerrel oldotta meg a Kiadó. Az egyes község leírások végén jelentkező üres helyek kihasználására hasznos lett volna a szöveg közötti illusztrációk méretét növelni. A Kartográfiai Vállalat által készített mellékletek használatát megkönnyítette volna a külső oldalukra nyomtatott sorszám és az ábrázolt korszak megnevezése. (Ezzel elkerülhető lett volna az azonos térképek mellékelése egyes példányokhoz !). Ismertetésünkben természetesen nem meríthettük ki a kötet gazdag tartalmát. A rendkívül alapos és újszerű anyaggyűjtésre épülő munka forrásadataival hosszú időn át nélkülözhetetlen segítséget fog nyújtani a feldolgozott területtel foglalkozó régészek, településtörténészek és helytörténészek számára. Ezen túlmenően a kötet elévülhetetlen érdeme, hogy az úttörés nehéz feladatát megoldva, sikeresen ültette át a gyakorlatba a magyar régészeti topográfia alapelveit. Torma István 394