A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

A „Veszprém megye régészeti topográfiája, a keszthelyi és tapolcai járás” c. munka vitája

A topográfiai kutatás tette lehetővé a balatoni, illetőleg a tűzdelt-barázdás kerámiával jelzett csoportok megkülönböztetését, amelynek segítségével a bádeni kultúrát megelőzően 3 kultúrát, illetőleg csoportot sikerült elkülöníteni a középső rézkor idejéből. Talán lesznek, akik vitatják, hogy egy eddig közöletlen ismeretlen típusú anyagot szabad-e topográfiában közölni? Bennem nem merül fel a gondolat, mert úgy vélem, hogy a topográfia hasznosságát nem az általános értékelés, hanem a részletező kormeghatározás adja. A korai bronzkorral foglalkozók közül lehet, hogy számon kérik, miért nem vállalkozott a szerző a zóki, somogyvári, nagyrévi anyag különválasztására, hisz az anyag szétválasztására már történtek jelentős munkálatok. Fontos tanulsága a munkának, hogy a fáradságot nem kimélő terepmunka meghozza gyümölcsét. Tanulság az is, hogy csak a jól rendezett adattárak és a naprakész leltározási munkák gyorsíthatják meg a munka ütemét, mert ezáltal lényegesen megrövidül az előkészítő munka. Fontos az is, hogy a teljes leletanyagot frissen kell tanulmányozni még akkor is, ha az anyag közölt, vagy éppen más múzeum őrzésében van. A legfőbb tanúiság mégis az, hogy a megbízható munkának alapfeltétele a területet ismerő és azon dolgozni szerető helyi régész. Csak a legszorosabb együttműködés hozhatja meg azt az eredményt, ami a jelen kötetben a Régészeti Kutatócsoport és a Veszprém megyei szervezet között kialakult. A bevezetőben örömről szóltam, amelyet mindenképpen indokol a megjelent első kötet. Gondokról ejtettem néhány szót, ez pedig szorosabb összefogással, a vidéki múzeumok nagyobb kezdeményező készségével csökkenthető. Közös összefogással belátható időn belül elérhető az ország teljességét jelentő 80 kötet megjelenése. FITZ JENŐ: Amióta Graf András 1936-ban megjelent munkájában

1 összefoglalta Pannónia ókori földrajzára vonatkozó ismereteinket, a római kori lelőhelyek száma többszörösére növekedett. A keszthelyi és a tapolcai járás területén Graf 16 község területén említett ókori emléket, ez a szám az új összeállításban 49-re növekedett, amely a valóságban még nagyobb, mert nem egy község területén több ókori település is lekülöníthető. Ez a nagyarányú számbeli növekedés határozottabbá teszi ismereteinket az ókori topográfia tekintetében és új, megalapozottabb elemzések alapját teremti meg. Graf munkájával összevetve ennek a feldolgozásnak még egy felbecsülhetetlen előnye van: amíg az helyismeret nélkül, csupán ellenőrizhetetlen irodalmi adatok feldolgozásával készült, itt a lelőhelyek gondos bejárása, helyszíni vizsgálata alapvetően rendezte, hitelesítette a hosszú idő óta felgyűlt adathalmazt, amelyet szakemberek, dilettánsok és hozzá nem értők hordtak egybe, sok esetben kontroll, válogatás nélkül. A helyismerettel nem rendelkező kutatók számára e munka révén lett teljes értékű forrásanyag az említett adathalmaz. Az új feldolgozásnak ezek az erényei nemcsak Graf munkájával való összevetés esetén szembetűnőek. Igen jelentős arányú anyaggyűjtéssel állunk szemben, amelynek nagyságára, nehézségeire, a feladatok sokféleségére az előszó is csak hozzávetőlegesen utal. A kötet összeállítói elé tornyosuló nehézségek a kész kötetben elsősorban a válogatás hiányában, a fontos és kevésbé fontos részek hangsúlyozásának elmaradásában érezhető. Az irodalmi adatok túlzottnak látszó bősége bizonyos válogatást érdemelt volna. A minden elérhető utalás összegyűjtése és rostálás nélküli közreadása sok felesleges adattal terheli a kötetet és az amúgy is bő irodalmi adatok használatát nehezítik. Nem különösebben indokolt, hogy a kötet olyan cikkeket is számon tartson, amelyek csak analógiaként említenek a két járás területéről való tárgyat, temetőt, épületet. Hogy egyetlen példát idézzünk : Bónis Évának az ivánci halomsíros temetkezésről írt munkájában

2 a 72. oldalon egyetlen mondatban történt utalás — Kuzsinszkyra való hivatkozással — a Keszthelyi-újmajori temetőre. Az ilyen arányú teljességre való törekvés mindenképpen illuzórikus, már csak a részben, hiányosan ellenőrizhető külföldi irodalomra való tekintettel is.

3 Hasonlóképpen túlzottan bőséges az irodalom az egyes lelőhelyek jegyzetanyagában. A feliratoknál a CIL számok mellett ismételten ott találjuk a RómerDesjardins, az Archaeológiai Értesítő és az Archaelo, giai Közlemények 1870-es, 1880-as évekből származótöbbé kevésbé túlhaladottnak tekinthető hivatkozásait.

4 Erre a részletességre a CIL harmadik kötetének készülő új kiadásában indokoltabb lehetőség nyílik. A kötetre általában az anyaggyűjtés és a számbavétel jellemző. Ez határozza meg alapvető módon a kötet felépítését is. Némi túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy a kötet nem egyéb, mint egy nagyméretű katalóguscédula-gyűjtemény változtatás nélküli kinyomtatása. Ha ez túlzás is, a kötet összeállítása nem használatának igényei szerint történt, hanem a feldolgozásnál alkalmazott, ott helyén levő szempontokat juttatta érvényre. Ez legszembetűnőbben a lelőhelyek felsorolásában jut kifejezésre. Egy-egy községen belül a lelőhelyeket idő- és térbeli összefüggéseiktől teljesen függetlenül, látszólag minden rendszer nélküli sorban kapjuk. Sorrendjüket a terepbejárásokról, a megfigyelésekről felvett jegyzőkönyvek adattári sorszáma határozza meg. Ez a szempont a kötet használói számára egyetlen esetben jelent segítséget: ha magát a terepbejárási jegyzőkönyvet keresi a kutató. Valószínű, hogy az ilyen utánanézés 383