A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

vót, hogy nëm termett semmit se. Mikor megkaptuk a földet, későn ősszé kaptukmegésmá akkor két szántássa nëm lehetett vetni sëmmit se, ë sszántásba vetettem. Zabtarró vót, hát ëvetëttem belüle jóegy darabot rozzsá ősszel. — Ezëk a kis fődjeim, ëzek má jók vótak akkorra, amiket itthun vettem. Ezekbe má vót erő.—Határra hordogattam ë kkis ganét, úgy hogy aztán másik esztendőn oan sovány vót az a főd, hogy a rozsnak úgy vittünk oda kötelet, ... ott még kötelet se lehetett belülié csinányi. Oan sován vót. Azt mondta énnékem, mikó megkaptuk, aki legidőssebbik embër vót Szépómán cseléd, vagyis bíres: — Öcsém, akik tik ebbe a vőgybe kerűtetek, vagyis ebbe a dűlőbe, tik itt nëm fogtok termëni soha sëmmitsë ! Mondok: — Mér? Aszongya : —Ezelőtt tizenöt esztendővel lëtt trágyázva, de akkor se istállótrágyávó, hanem vót ëgy szároz ősz, és a tó kiszáradt ott Szipómán, azt méjjítettík, 'sztá annak az iszaptyát hordták arra a dűlőre, akibe én kerűtem. És ide eresztettek le ëgy szekérre, oda eresztettek le, amoda eresztettek le, és azúta ez mindig hasznává vót, ez annyira sován, hogy itt nëm terëm sëmmi se. Azelőtt mëg isten tudja mikor vót ganézva. Mikó má beatünk a téeszbe, má én akkor az egísz öt hód fődet kétszer átganéztam. Harmadszor vót ëgy fé hódba beleszántva őszkor a ganyé. Má énnékem akkor vót ott ojan rozsaim, hogy még szeptemberbe is vót belülié aratni való. Taníttó úr kírem, igazat beszíllek. Fítek nekimënnyi aratni ! Ijen feje vót, Az oan rozs vót! Ijen szára vót neki! Az akkora rozs vót, hogy! igazán valami vót ! És oan búzám vót benn, mind az araná Hát, én ëggy üdös embër vótam, má akkor mingya a marhák mellé kerűtem (a TSZ-ben). Jártam én oda Szípómára aratni oda a marhák mellül is. Járogattam én oda a felesígemmel is aratnyi. Arattunk is ott körűbellű két holdat. Akkor úgy vót, hogy űtethet oda a tag krumpit, ahová akar. Akkor űtettünk abba a fődbe, amit má harmadszor beganéztam ott ëgy fé hódra valót, akkó vót utójján ëgy kis krumpink és miúta a Téeszbe vagyunk, azúta nincsen. Van most is — nëm mondom ëgy níhány zsákká lëtt : 50 zsák krumpli. Dehát miaz? Állatok vannak. Hát így aztán lezajlódott az illet. Ebbe, aztá ebbe a téeszbe kerűtünk. Evvel osztán má tovább má asztán nëm mondom. Azúta, miúta a Téeszbe vagyunk, mindig mindig a marhák mellett, mai napig, mindig ott vagyok. Nekünk csak két családunk vót: Egy leány vót, az vót a legidőssebbik, az született legelősször és ëgy gyerekünk vót. Na most aztán a leányunk elősször is fírhő ment idehaza. Hát, mind afféle fiatalok, itt is vótak nálunk, mëg aztán az apóssának az izejibe vótak. Ott aztán valameddig vótak, nëm tudtak otthun meglenni, akkor együttek ide. Persze az a vőm is úgy szerette vóna, hogy idegyütt vóna mihozzánk, és itt az lëtt vóna az örökös. A fiamat, aztotat pedig adjam oda inasnak. Hát énbennem mëg nëm a ffurgát, hogy ű lëgyën itt, hanëm, a hhogy a fiam, majd a fiam. Mind afféle ijen embër, hogy a fia ! A leányomat mëg hát majd kiölégíttem, majd ha az az idő lëssz. E vvót bennem éhatározva. No most aztán, ez így pörgött néhány évig — közbe családjuk is lëtt nekíjjük — begyütt ez a háborús hejzet. Azt a vömet elvittík katonánok, aztá a háborúba az mëg meghat. így a leányom a gyerekkel eggyüt özvegyen maradt. No most, a leányomnak gyütt ëgy másik szerencséje, de nëm özvegyember vót, hanëm ëgy leginyembër gyütt Szenkirárú, vidíki vót. No most aztán azt kérdi tülem a leányom: — Idesapám, mit csinájjok ? Hozzá menjek, vagy ne menjek ? Ha azt mondtam vóna a leányomnak „Ne mënj hozzája" — szót fogadott vóna. Nëm mind elősször. Hát aszondtam neki : —• Leányom, úgy csinász, amind akarsz. Huszonnynóc éves vót a leányom, azt gondútam magamba, de nëm szótam a leányomnak : — Kár vóna neked, leányom, huszonnyóc éves korodba evvel a gyerekké ittmarannyi. — Gondútam magamba, de nëm mondtam : — Ha jó lenne, jobb lenne neked, ha hozzámenné ehhöl a fiatalemberhő. Még ennek felesíge nëm is vót, családja sincs, ú mmind neked. Hát jobb vóna! — De nëm küdtem a leányomat. Közbe a leányom is erre fanyalodott rája. Hát hozzáment a leányom ehhöl a fiatalmeberhő, ehhő a legényemberhő avval a kis családjával eggyüt. Na most aztán a leányom nëm tudott ott mëglënnyi, vagyis nëm áhatták ki azt a kis unokát, ëgy kis házat csinátattunk nékijje. Ott Szentkirájon, abba a kis házba lakik, teljes tetőtű talpig új kis házat csinátattunk nékijje. Na most a másik gyerëk mëg ittmaradt, a fírfigyerek. Hát, vótunk együtt itt a gyerekkel, felesíge vót, családjai vannak nékijje: nígy családja van. Rágondúta magát e is, hogy ű épít ë kkis házat. Nëm mondtam neki, hogy „ípítsé fiam!" Nëm is küdtem ükét. Mondtam neki: — Nízd fiam, nëm küllek, jó helën vagy. Csak maradjatok itt ! Aszongya énnékem arra a fiam : — Hát — asszongya — most má van a testvírgyinek is háza, mëg fődgye is van nékijje, üneki meg nincsen sëmmi se. Aszta innen keletkezett a baj. Ugyë hát, nekem sincs más most má, mint ez a kis házom van. Téesszbe, vagyis a Termellő Szövetkezetbe van a hét hód fődem. 299