A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

kötvel a szëme, akkor annak lëtt bekötvel a szeme, aki megpöccintette. (Tehát a bekötött szeműt mindig más és más ütötte meg, de mindig ugyanaz a játékos kérdezte : Ki volt az ? Ki volt az ? De aki kérdezte, az sose ütötte meg.) Vót egy másik játékunk is. Például egy deszkát fölállítottunk a falhó, aztán, hogyha vót minekünk — mer szoktunk kapni két fillért. Két fillér vót a legalacsonyabb píz. — Gurdíttani szoktunk! A gurdíttás, ez például úgy vót, hogy amint kigurgútt a körbű, mer égy kör vót izével, aztán akijjé kigurgút, az évesztétte azt a két fillërgyit. Vót égy másik játékunk is: Hogy a pízt fölizétük, aztán azt kérdeztük a másiktú : — Mi léssz mostan ? írás, vagy sas ? Ha irás vót, az azt jelentette: Két fillér. A sas még pedig vót: ippen ú nnízétt ki, mind égy bevetett ágy. Az a fele annak a píznek. Hát aztán, améllik azt mondta, hogy irás léssz, aztán ha sas lett akkor, nem nyert az ! szóval e is játékunk vót. A leányok még pedig ezt a játékot játszották: Összefogództak nagy karéjba, mer persze sokan vótak, a fé iskolaudvar mind léánybul át, a fé udvar mégtellétt velük, aztán, amin mentek lípisre, össze vótak fogódzva, é kezdtík énekűgetni Nyissuk ki a galambházat, A kis galamb majd kiszállítót. Szálljon ki a zöld mezzöre, Ott talál majd legellőre. De hogyha a sas üldözi, Ismét be köll bocsájtoni, Repülj haza kis galaombom, Buzaszèmèt kapsz majd otthun. Azután még a leányok ott tanúták még a Hej, liliomozást is (Ld. Békefi: Bakonyi népdalok 40. sz.) a is játíktyuk vót, mer ez divat lett aztán má, egísz majdnem mostanáig divat vót, má van annak körűbellű tíz esztendeje, hogy émaradt ez a divat. Amire csak tudott, az én apám főhasznát engemet, mer én vótam a legidőssebbik. Má mikor ijen gyerek vótam, úgy tiz-tizenéggy éves gyerek vótam, akkor má kocsival is jártam, még szinte vót rá eset, hogy őröztük a lovakat. A lovakat azér őröztük, hogy né egyék még, hogyhát ne egyik még a télire való takarmánt. A lovak szabadon vótak... Jaj, de mind afféle gyerek — a lovak nyári időbe, mind afféle lú, bogaras vót, — ékkicsit futottak, mind afféle gyerek, ékezdétt rínya, hát én is rítam. No most aztán, mikor akartam menni, hogy maj megfogom a lovakat, mos má hazavezetem ükét, az éggyik bizon ölig sunyorgatós vót, fítem tüle. Hát amin fíllék tüle, sunyorgatott, amin mentem fele, szinte harapott felém. Ë kezdtem rínya. Otthagytam a lovakat, égyüttem haza. Együttem az apámér haza, az apám az nem vót itthun, oda vót kaszáni. Há, mit csinájjunk? Az öreganyám, még az anyám is, futkoztak, gyüttek-mentek ho mmi csinájjanak. Hát együtt velem az anyám. Tudom nagyon jól. — Az anyám is még akarta fogni, fiatalasszon vót még ais akkor, hú! Mént neki az anyámnak! Persze égy goromba lú vót, harapós is vót még sunyorgatós is. Hát aztá, az is ott maradt velem, őröztük egísz dílután a lovakat, mikor méggyütt az apám kaszállásbú, az aztá együtt velem. Na másnap mégin aztán, hogy menjek el, őrözzem ükét, majd ű kivezeti ükét, még legyek ott velük. Hát én bizon ölöget rítam, ho nném, nem megyék é. Akkor nekiát, az én apám engemet jól megvert. Hogyhát nem akartam elmenni a lovakkal őrözni. — Hát, kénytelen-kölletleny é köllött mégin mennem ükét őrözni. A lovakat. Na most akkor má ott vótam a lovakká mindaddig, míg csak az én apám nëm gyütt. Estefelé gyütt értük, má egész este vót, a ffogta még, evezette ükét haza. Aztán az a lú, amëlliket má két nap nëm tudtam megfogni, persze a lú hugyos lú vót, megmondom úgy amin van. Nemcsak sunyorgatott mëg harapott, hanem bizony hugyos lú is vót! — Hát, éküdött engemet az én apám — tizenegy éves vótam — ölfáér. Ölfát vinnyi Zircre az állomásra, má akkor vót erre vasút a Cuhába. Zirzén vót az állomás. Mind az erdőt kivágjgyák, oan csalit mëg má nyől is mínggyá föl az amin erdőn. A csemete még má nyőll is. Hát, elküldött az én apám, persze nëm magamat tizenegy éves koromba, hanem ëgy másikkal, hogy maj vigyázzon rám, mëg hát raktya föl a fát is, mëg minden. Fogadta is az a bizonyos, hogy maj föl is raktya, mëg vigyáz is rám. Azt parancsúta az én apám, hogy ëgy métérné többet fő né raktyak. Hát ez az öt méter fa száraz fa vót, e kkörűbelű lehetett oan öt mázsa terű. Nëm na tterü vót. Azt parancsúta, többet nëm szabad. Mer gyerek vagyok. Hát fő segítette rakni az a bizonyos, akinek mondta az apám, ho ssegíjje főrakni a fát, aztá azt mondta énnékem : — Na, Gyula, csak ülj föl a kocsira, aztá gyere utánnam. Majd én megyék elő, të mëg gyere utánnam! Hát amin megindultunk, onnan gyüvünk, az a bozót hozzáírt annak a lúnak az oldaláhó. A lú el kedëtt sikkongatni, rúgott mint a... csak úgy föcsögött, a hugy még csak úgy dűt belülié. Én mëg hát, mindafféle gyerek, tizenëggy éves gyerek vótam, ékezdtem rínya. Utóbb annyira rúgott az a büdös, randa dög lú, hogy összekeveredett az esteráng. Abba az időbe nëm úgy vót, min most, hogy lánc esteráng van, egyszerűen kötél-esteráng vót. Ëggy időbe is azt mondja : Majd ganézzak ki az álla19 289