A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Veszprém, 1965)

Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém megyi céhkorsók

nak szabad italmérési joga van saját ivószobájában, ami nem minden mesterségnek, vagy céhnek volt meg, mert eredeti ilyen jogukat ivószobáikkal együtt Németországban a céhküzdelmek korában sokhelyütt elveszítették. Amely céhnek megmaradt, azok voltak az ún. „Geschenkte Handwerke", azaz italmérési joggal felruházott, ivószobával rendelkező és a vándorlegényeknek rendszeres úti támogatást és szállást nyújtó céhek,

17 szemben az ún. „Ungeschenkte" mesterségekkel, amelyeknél mindezek nem voltak meg. A kétféle mesterség közötti különbség később elmosódott, Németországban 1731-ben hivatalosan el is törölték, sokhelyütt maga a városi tanács emelte ún. Willkomm alapításával és szabályzat kiadásával az addig „ungeschenkte" mesterséget a „geschenkte" mesterség rangjára. Az áldomásra szolgáló díszes ivóedény, a Willkomm, tehát a céh, illetve ifjú társaság rangját is jelentette. Szimbolikus jelentőségű volt, ezért mint szentséget tisztelték, és mindenütt nagy súlyt helyeztek minél pompásabb és díszesebb kivitelére.

18 A vándorlásból megtért legénynek, ha végleg letelepedett és céhes mester akart lenni, a polgárjog megszerzésén, az ún. „remek" elkészítésén és a felvételi díj, a céhtaksa befizetésén kívül két ünnepélyes lakomát kellett adnia. Az egyiket, a „kismesterasztalt" a céhbe való felvételekor, a „remek" elkészítése után, a másikat, a „nagy-mesterasztalt" egy éven belül. Ha új mester jött a városba és felvették a céhbe, az ún. „köszönőpoharat" tartozott adni, amely ugyancsak lakoma kíséretében zajlott. le. Mindezeken az ünnepélyes összejöveteleken fontos szerepet játszottak a cóhedények, de legnagyobb jelentőségük a céhmesterválasztó céhgyűlést követő ünnepségen, illetve az azzal kapcsolatos nagy céhlakomán domborodott ki. Az új céhmester megválasztása után a céhládát és a céh többi jelvényeit ünnepélyes menetben vitték át a régi céhmester házától az új céhmester házába. A menetet a két legidősebb ifjúmester nyitotta meg a céhládával, majd egy-egy ifjúmester a koporsóterítőt, a céhkannát, a fáklyákat, stb. vitte utána. Ezek után lépdelt a régi és az új céhmester, majd párosan a fiatal, közép, végül pedig az öreg mesterek.

19 Magán a céhlakomán — Richter M. István leírása szerint — nagy kerek fatálakban tálalták az ételeket, „később kerek óntálakat, vagy tojásalakú, vagy négyszögletes, többnyire fehér mázzal bevont és kék, vagy zöld koszorúval, vagy virággal díszített cseréptálakat" használtak. „A tányérok anyaga és színe megegyezett a tálakéval. Borral töltötték meg a céhkorsót, vagy céhkannát és a kancsókat. A sört nagy csücskös cserépkorsókban rakták az asztalokra, a pálinkára pedig különféle alakú fiaskók voltak.... A bort meg a pálinkátminden asztalnál egy-egy pohárból itták, amely körbejárt. A sör számára — a Felvidéken — nagy egy- ós kétfülű zöldes üvegserleget, vagy mint máshol, kisebb tejesköcsög alakú füles, kívülről többnyire fehérmázas virágos, vagy más díszítésű, fedél nélküli, néha ónfedeles cserépkorsókat használtak." A pohár egy pillanatig sem állhatott üresen, a szolgáló, vagy ifjú mester tiszte volt azokat újratölteni. A bor kiöntését szigorúan büntették, általában olyankor, ha valaki annyi bort ön ött ki az asztalra, amennyit a tenyerével nem tudott letakarni, újabb, borban megszabott, büntetést fizetett. A szolgáló, vagy ifjú mestereknek külön artikulusokban megszabott kötelessége volt az italozástól elázott mestereket hazakísérni, vagy hazavinni.

20 A céhek ivóedényei tehát a céhélet minden ünnepélyesebb aktusán szerephez jutottak és akár csak a céhláda, a céhtábla, a cóhpecsét, vagy a céhzászló, a céhet magát szimbolizálták, az áldomások ősi együvétartozást kifejezésre juttató erejével. Sokhelyen a legénytársaság ivószobáját, sőt átvitt értelemben magát a társaságot is „Krug" (korsó) néven emlegették, külön, pontokba szedett korsórendtartás („Krugordnung") szabályozta a társaság összejöveteleit, az atyamestert pedig „Krugvater" (korsóatya) névvel illették.

21 Maguk a céhartikulusok is a legkülönbözőbb okokból elrendelt büntetéseket leginkább borban szabták ki, amelyet azután a közösen tartott lakomákon és áldomásokon fogyasztottak el. Az áldomások és lakomák a XVII —XVIII. századra egyre inkább elszaporodtak, a megkövetelt italszolgáltatások mértéke egyre nőtt és ezzel együtt a közös étkezések és ivások, amelyek eredetileg az együvétartozást, a testületi szellemet voltak hivatva szolgálni és szimbolizálni, teljesen elfajultak, s a céhlakomák sokfelé öncélú tivornyákba fulladtak. Mária Terézia királynő éppen ezeknek a kilengéseknek a megfékezésére generális rendelkezéssel korlátozta a céhlakomák és áldomások tartását, amely rendelkezése a szent királyszabadjai és vörösberényi tanácsok számára 1769ben kiadott céhlevél 5. pontja szerint így hangzik: „minden vendégeskedések és iddogálások megtiltatnak, nem is lészen szabad a céheknek az új mestereket, vagy ebéd vagy italadással akármely szín és fogás alatt terhelni".

22 De ezeknek a szigorú rendelkezéseknek gyakorlatilag nem sok foganatja lehetett. Ezt épp a céhkorsók bizonyítják, mert 142