A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Veszprém, 1965)

In memoriam: Darnay-Dornyay Béla – Gutheil Jenő – Iványi Béla – Pongrácz József

geológus munkásságáról, a diási boronapincéről (sajátjának mondhatván a legrégibb Balaton melléki pincét), Cserszegtomaj helyneveiről, a Burgundia helynévről, a siófoki zsilipről, keszthelyi törökkori okiratokról, mammutfogról, florisztikai emlékekről, 48-as naplóról, a balatonszentgyörgyi Csillagvárról (amit különben Dornyay Béla írt le először, ahogy a balatonszemesi reneszánsz pasztofóriumot is б tette közismertté) és még sok minden másról. De e sokoldalú munkásság tulajdonképpen egy célt szolgált: felfedni a településiben, a tájban élő ember előtt környezetének múltbeli emlékeit, általában értékeit. Lényegében nagyvonalú ismeretterjesztő munkát végez, s írásainak, cikkeinek bibliográfiáját áttekintve olyan érzése támad az embernek, mintha egy, mai, jólműködő TIT szervezet többéves munkaprogramját olvasná. Jól összeállított honismertető levelezőlapsorozata is ennek az érdekében állt, ahogy a Salgótarjáni Füzetek, a Balatoni Múzeum Értesítője, a Balatoni Múzeumi Füzetek című sorozatok egyes számai. Az utóbbiak minden cikkét különben egy személyben szerkeszti és írja. Mindezzel azonban erejét, tudását is szétforgácsolta, s a sokszáz tanulmányának értékes tartalmú mozaikszemeiből nagyobb egészet nem hozott öszsze, kivéve két útikalauzát. Dornyay Béla több helyen működött, élete nagyobbik felét szülőföldjétől, Keszthelytől távol élte le. Lényegében azonban balatoni ember maradt — amit gyakran büszkén emlegetett: — balatoni halászivadék, s valamit megőrzött a kegyetlen termé. Veszprém város történetének jellegzetes egyéniségű, tudós kutatója távozott az élők sorából. Egyházi pályafutásával kapcsolatos tevékenységét nem említve, de e megbízatásaitól is az utóbbi évtizedekben visszavonulva, feltűnés nélkül élt, búvárkodott fent a várban. Előrehaladott kora és állandó betegeskedése miatt úgyszólván ki sem mozdult innen, minden idejét vendégszerető otthona, virágos kiskertje és a káptalani levéltár iratai között oszszettel viaskodó halászok zordságából, tárgyilagosságából, merevségéből. Érthető, hogy a legtöbb szeretettel, türelemmel, valóban bámulatos hangyaszorgalommal szedte össze a Bakony és a Balaton útikalauzok hatalmas anyagához az aprólékos adatokat. Valljuk meg, hogy e két útikalauz gazdag, már monográfiát képviselő tartalmával ma is a legjobb útikönyvnek, sőt a Bakony és a Balaton enciklopédiájának nevezhető és az összes, azóta megjelent bakonyi, balatoni útikönyv Dornyay Béla műveiből táplálkozik. (A Bakony 1927-ben, a Balaton 1934-ben jelent meg.) Az ismeretterjesztésnek a legmagasabb és a legmaradandóbb eredményű formája ez, s útikönyveinek segítségével sok tízezer kiránduló, üdülő került közelebb a Bakony, a Balaton ismeretéhez, kulitúrtörténetéhez, általában a hazai történelemhez, kultúrához. Alkalomadtán még a nagynevű szakemberek is a Dornyay-féle útikalauzokban néznek utána kérdéses adatoknak. A polihisztorság azonban tragikus tulajdonságokat is rejteget magában. Dornyay Béla, aki többször emlegette, hogy három múzeumot alapított és még több múzeumnak dolgozott, élete javarészét mégis mint gimnáziumi tanár töltötte el. Csak élete alkonyán kapott (ezt is véltlenségből) múzeumi alkalmaztatást Keszthelyen. Lelkes honismertető munkáját a külső körülmények egyáltalában nem segítették elő, s életművének felmérésénél, mindig kutató, tevékenykedő, pillanatig sem nyugvó egyéniségének, szemléletének értékelésénél ezt a tényt nem szabad számításon kívül hagyni. Vajkai Aurél totta meg. Egyike volt azoknak az ambiciózus, bár nem hivatásos történészkutatóknak, akiket kedvelt témájuk feltárása és feldolgozása szinte teljes életükre lekötött. Öt csak Veszprém múltja, abban is az egyházi vonatkozások miatt különösen érdekes középkori történte érdekelte, e szűkrefogott témavilágából elvétve kalandozott el. 1887-ben Kaposvárott született, atyja Gutheil János ottani jómódú kádármester. Ugyanitt érettségiGutheil Jenő (188/-1963) Я