A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 2. (Veszprém, 1964)

Éri István: A veszprémi múzeumépület építésének története

kedelmét a vasút tönkretette s ezen a belső piactér bővítésével segíteni nem lehet, hiszen a két vásártér hajdani híres gabonakereskedelme is tizedannyira csappant. Az idézett tíz, a veszprémi, egyébként meglehetősen lagymatag sajtóéletben szokatlanul éles hangon megírt cikkből egy kisváros életében jelentkező gazdasági érdékellentét szövevényes szálait bogozhatjuk ki, de egyúttal azt is láthatjuk, hogy az elmérgesedő vita csak a múzeumépítés nehézségeit leplezi le, sőt ezeket súlyosbítja, kiutat egyik írás sem tud ajánlani. Erre csak egyetlen lap vállalkozott, a Veszprémben éppen ez idő tájt megindított s négyhónapos működés után el is némított, radikális polgári és szociáldemokrata irányzatú Modern Dunántúl című hetilap, melynek szerkesztője Próder László, a Tanácsköztársaság idején a városban tevékeny szerepet játszó, majd vértanúhalált halt tehetséges fiatalember volt. A két, e tárgyban megjelent írás közül az első rögtön a „sok kicsinyes befolyásra ós önző magánérdekre" utaló célzással tapintott az építés körüli nehézség lényegére.

62 Nem a piactéri rozoga épület sorsával foglalkozik, hanem igen merészen azt veti fel: vajon építés nélkül és rögtön, nem lehetne-e a múzeumnak otthont adni? A többi között leleplezi a mondvacsinált problémáikat a vármegyeházi elhelyezés körül, amikor szarkasztikusan ezt írja: „A múzeuminak a vármegyeházból való kitelepítése nagyon sürgős, mert a helyiségeket hivatali célokra kell felhasználni. Arról ne beszéljünk, hogy ugyanabban a vármegyeházban az alispánnak tizenegy, a főjegyzőnek pedig kilenc szobás lakása van, mert ilyen magasállású embereknek az nagyon szűk hely. Nagyon kevés. Hiszen húsz szobában alig lehet megfordulni." Ha tehát sürgős az ügy elintézése, igen ésszerű módon meg lehetne oldani. 38 000 koronás költséggel nemrégen építtette át a vármegye a szomszédos, egyemeletes főispáni palotát. Költözzék ki innen a főispán, esetleg át a megyeházára, az alispán vagy a főjegyző helyére. „Édes jó Istenem, mondd meg nékünk, hol vagyon az megírva, hogy a kitűnően javadalmazott, semmi előképzettséggel szükségképpen nem bíró, produktív munkát nem végző s amellett rendszerint vagyonos főispánnak — mondjuk ki magyarul —, potya lakásban kelljen laknia?" Vajon ez-e a nagyobb érdek vagy a kultúra szolgálata? Felmerült ez a gondolat már, de az illetékesek tiltakoztak ellene. „Nos hát ne essék meg az a szégyen Veszprém vármegye főispánján, hogy valóban —' bármikor — bárki is azt mondhassa a szemébe, hogy azért vajúdik a múzeum dolga, azért nem tud neki megfelelő fedél alá jutni a tömérdek munkával és fáradsággal öszszegyűjtött óriási anyag, mert Hunkár Dénes restell! feláldozni a kényelmét, restelli odaadni a vármegye gavallériájából élvezett lakásét közcélra." A vágás jól célzott volt, talált. Valóban a múzeum építésének ügyében buzgólikodók, megyei és városi notabilitások mindvégig a maguk és osztályostársaik érdekeit segítették elő, szanálták az úrikaszinót, majd később teljesítették a piactéri háztulajdonosok kívánságát s a múzeum valóban egyszerűbben, esetleg nem is véglegesen elintézhető elhelyezésének effajta módját meg sem gondolták. Furcsa dolog volt mindenesetre, hogy Veszprémben igazában csak ez a „szabadgondolkozó, szociáldemokrata, vallástalan és erkölcstelen tanokat hirdető"

63 lap tudott a piarista Laczkó Dezső ügye mellett kiállni. S furcsa, bár a mi számunkra ez is tökéletesen érthető, hogy a nagy hírlapi vitában csak a Modern Dunántúl szerkesztőjének jutott eszébe, hogy az egyik legilletékesebb személy, a múzeum tervezője, Medgyaszay István véleményét kikérje és ismertesse.

64 Medgyaszay a vita lényegére tapintott rá a piactér további sorsának felvázolásával. Szerinte teljesen felesleges a piac miatt a múzeumot másutt felépíteni. Hiszen „a későbbi fejlődés során minden város kihelyezi a heti piacot" a belvárosból. S ha a főtéri kereskedők esetleg veszítenek is ezzel, a város kereskedelme végeredményben nem. Viszont fontosnak tartotta a múzeum épületét a Rákóczi téren elhelyezni városképi szempontból. „Veszprémben a városrendezés során — mondja — a véletlenség olyan abszurd helyzetet teremtett, melyen okvetlenül segíteni kell. A nagy központi tér ugyanis agyonnyomja a környéket és az ormótlan alapítványi ház dísztelenül könyököl rá a tér szélére. Elébe okvetlenül kell valami épület. Viszont a Múzeumnak épület, otthon kell — józan ész szerint adódik tehát, hogy kerüljön a múzeum oda, hol hely van s hova úgyis építeni kell valamit." Ha nem is a lebontott klasszicista kaszinó helyére, de közvetlen mögéje napjaink városépítésze is hangsúlyosabb épületet, illetőleg emeletráépítést igényel.

65 A Medgyaszay-féle, visszhang nélkül maradt nyilatkozat volt ennek a hirtelen fellobbant, de ugyanúgy abbamaradt hírlapvitának utolsó dokumentuma. A múzeumépítés sem előtte, sem utána nem kapott soha ilyen mértékű publicitást s mint láttuk, a viták kirobbanására az ügy csak alkalmat, de vajmi kevés érdembeli tárgyalási alapot szolgáltatott. Két esztendővel később, amikor a város közgyűlésén elhangzott a múzeum elhelyezésének végleges javaslata (az ügyben 1910-ben személyesen meg sem nyilatkozó, de 1908-ban még a Rákóczi 60