A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 2. (Veszprém, 1964)

Éri István: A veszprémi múzeumépület építésének története

Hogy mégsem volt teljesen illuzórikus Laczkó Dezső ábrándja, az két, egymástól teljesen független körülmény „szerencsés" találkozásának köszönhető. Az egyik a Wlassics-féle kultúrpolitika irányvonala, a másik a veszprémi úrikaszinó szanálásának szükségessége volt. II. A Múzeumok és Könytárak Országos Szövetsége 1905-től évente rendszeresen megtartott közgyűlésein is elhangzottak Wlassics elnöki megnyitóiban azok az elgondolások, melyek szellemében az ország akkori, főleg vidéki művelődéspolitikáját irányították. A „magyar közművelődés" nem is leplezett célja elsősorban az ország nemzetiségeinek „magyarosítása" volt. A magyar kultúra szupremáciájának szüntelen dicsőítése, „a magyar faj" kultúrateremtő erejének állandó hangoztatása e nemzetiségek önálló művelődési igényének nyílt elnyomását jelentette.

16 Másodsorban, de legalább ugyanakkora hangsúllyal szerepelt az „egységes nemzeti kultúra" jelszavának hangoztatásával a léptennyomon kirobbanó osztályharc, a bomlásnak indult feudáHkapitalista államban kiéleződött osztályellentétek elmosására irányuló tevékenység.

17 Ez teszi* érthetővé a különböző közművelődési egyesületeknek (pl. a Dunántúli Közművelődési Egyesület), a „szabadtanítás" intézményeinek (pl. az Uránia Tudományos Társulat), vagy éppen az állami irányítószerveknek (így a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége) gyors egymásutánban történt létrehozását is. Az állami szubvenció révén mód nyílt a polgárság s az értelmiség múzeumok, könyvtárak, színiházak, ismeretterjesztő előadások iránti igényének részbeni kielégítésére, ugyanakkor a spontán módon létrejött egyletek, intézmények tevékenységének befolyásolására. Végül, mindeme tevékenység, a magyarosítás, az egységes magyar kultúra terjesztése, „a tudatlanok felvilágosítása" természetszerűleg magával hozta „a közművelődési deczentralizáoió"-t.

18 Ennek szellemében támogatta a kormány a múzeumok, könyvtárak, színházak, közművelődési házak: kultúrpaloták alapítását, állandó épületeik felemelését, főleg éppen nem a „fajmagyar", hanem nemzetiségek lakta területen. Ennek szellemében látták el a falvak népét kis vándorkönyvtárakkal, sőt, még a kivándorlóhajókon is létesítettek ilyeneket. S ennek szellemében kapott 1907-ben a veszprémi állandó színház építésére 6O000, 1908-ban az állandó múzeum-kultúrpalota felemelésére 120 000 koronás államsegélyt a két intézményt létrehozni szándékozó színpártoló, illetőleg múzeumi egylet. Ami a két veszprémi művelődési intézmény állandó otthonának felépítése körül történt machinációkat illeti, melynek csak egyik, de legjellemzőbb példája volt az említett urikaszinóval történt manipuláció, az viszont csak: a századeleji veszprémi közállapotok ismeretében érthető meg világosan. A város sajátos fekvése, történetének viszontagságai és városias fejlődésének gazdasági-társadalmi nehézségei miatt viszonylag későn kezdtek hozzá a feltétlen szükséges városrendezési munkálatokhoz. Az 1900-as évek elején Veszprém egyik leggazdagabb polgára, Öváry Ferenc takarékpénztári igazgató, országgyűlési képviselő volt hangadója és irányítója ennek a munkának, melyet, saját érdekeiknek megfelelő mértékben, de általában támogattak a város vezetői, tehetős polgárai, főleg a 'kereskedők és vállalkozók. Néhány új (középület felépítése, illetve elhelyezése, a forgalom, a kereslkedelmi élet fellendítése, mindez új utcák nyitását s főleg egy városközponttá fejleszthető tér létesítését tették szükségessé. A városiban ugyanis, középkori városmag híján, továbbá a terep tagozottsága miatt, lényegében nem volt (s máig sincs) központi tér. A mai Vöröshadsereg-, (régebben Piac-, majd Rákóczi-) tér kialakítása is Óváryék hathatós erőfeszítéseinek köszönhető. Az e területen állott rozoga épületek kisajátításával és lebontásával, tereprendezés, szintkialakítás révén, 200 000 koronánál is nagyobb befektetéssel többé-kevésbé létrejött az 1905 körüli években egy, hetipiacok tartására is allkalmas térség. Ennek nyugati oldalát főleg XVIII. századvégi épületek határolták, északon a XIX. század végén két nagyobb középület, a takarékpénztár és a püspöki alapítványi hivatal székháza épült fel. Hozzákezdtek a keleti oldal rendezéséhez is. Azonban az összképet meglehetősen rontotta egy, a tér tengelyében álló, düledező, elhanyagolt egyemeletes, meglehetősen jellegtelen XIX. századeleji ház, amely a Nemzeti Kaszinó birtokában volt. (1. kép.) Az eredeti célkitűzésektől messze eltávolodott a reformkor idején alapított s ebben az épületben működő kaszinó tevékenysége. A XX. század elején jobbára csak a vidéken vagy a városban élő dzsentrik s a közéjük bevett vagyonosabb polgárok találkozóhelyévé vált, kulturális szerepe régen megszűnt. Az épület elöregedése s a kaszinótagság igénye már régebben felvetette egy új kaszinóépület építésének tervét. Azonban az ehhez szükséges anyagiak s természetesen az önzetlen áldozatkészség is hiányzott, magát az ósdi épületet több mint 25 000 korona jelzálogkölcsön terhelte. A földszinti helyiségek részben egy vendéglős, részben az iparos if45