A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Veszprém, 1963)

Erdélyi István: Könyvismertetés (Dr. Gyula Török: Bewohner von Halimba in X. und XI. Jahrhundert)

utóbbiak közül legfeljebb a mellékletnélküli, de koporsóba temetetteket lehet leszámítani, összesen 15 főt. A szám így is jelentős különbséget tükröz: a mellékletnélküliek ebben a szakaszban a temetkezéseknek már közel a felét teszik ki! Az eltemetettek társadalmi helyzete tehát az életben tovább romlott. A temetkezés a XII. sz.-ban lassan abbamaradt ezen a helyen, mert a temetőt a templom mellé telepítették. A szakaszok jellemzésekor nem térhettünk ki részletesen az egyes lelettárgyak, így pl. a hajkarikák kérdésére. Ezek genezisére vonatkozóan részletes megjegyzéseket találunk Szymanszki W. idézett ismertetésében, amit a temető németnyelvű előzetes publikációjáról írt. Nemcsak az ékszeranyagot, hanem a kerámiát is igen alaposan feldolgozta könyvében a szerző. A X. sz. első felében Halimbán, úgy látszik, nem lakott fazekas. A második szakaszban azonban már négyféle kerámiát is talált. Az edényanyag régi helyi hagyományokat őriz és folytat. Meg kell azonban még vizsgálni a vándorgölönesérek kérdését. Ugyanis a nyersanyaglelőhely, az anyagelőkészítés és égetési kérdései ennek a problémának eldöntését egyáltalán nem teszik egyszerűvé. Ezenkívül az edények elkészítésénél, a szerző szerint, alátétlapok alkalmazása még mindig elég kevéssé bizonyított. Többek között erre nézve nincsen adatunk a keleti szlávság anyagából. A fokozódó árutermelés véleményünk szerint a fazekasművességre és az áru meszszeföldre való elszállítására is kihatással lehetett. Szymanszki W. kiemelte azt a tényt, hogy a halimbai temető feldolgozása új színt jelent a magyar régészeti irodalomban. Az új dolog benne az anyag gazdasági-társadalmi interpretációja, A történeti forrásanyag módján való közlés mellett, véleményünk szerint is, ez a munka nagyi erénye. Ezzel az interpretációval kapcsolatban legfeljebb annyit jegyezhetünk meg, hogy a halimbai faluközösség (ezen belül a nagycsaládi gazdasági kötelékek) szembeállítása a X. sz.-! birtokososztállyal, nem helyes. Ekkor még nem beszélhetünk Magyarországon egységes birtokososztályról (122. oldal). Tulajdonképpen ezzel a feldolgozással kezdődött meg a honfoglaláskori és az azt követő korszak régészeti anyagának az a részletes vizsgálata, melyet Molnár Erik régebben joggal hiányolt magyar őstörténeti munkáiban.5 Szőke Béla hasonló jellegű vizsgálatai a régebben feltárt temetőanyagon szintén ezen a téren jelentettek újabb lépéseket. *> Sajnos, korai halála munkálatai folytatását félbeszakította. Sajnálatos azonban az embertani kutatás lemaradása e téren. A Fiad-Kérpusztai XI—

XII. sz.-i temető példamutató embertani feldolgozását nem követte a többi, már jónéhány éve feltárt VII.— XI. sz.-i temetők embertani feldolgozása. (Környe, Pilismarót-Basaharc, Sopron-Kőhida stb.) Elmaradt ez a halimbai temető esetében is. Ezért nem lehet a populációval kapcsolatos kérdést megválaszolni, pl. azt sem, amit Török Gyula igen helyénvalóan vetett fel könyvében, hogy milyen mértékben olvad össze a temető első szakaszában a helyi őslakosság a honfoglaló magyarság egyes elemeivel, egyáltalán van-e ilyenről szó az első szakaszban? (A régészeti anyag utal arra, hogy van.) Vagy csak a második szakaszban kerülnek ide be a közösségbe olyan magyarok, akik valamilyen okból kifolyólag nem kaptak helyet más temetőben. A jövőben, optimálisan, nem is lenne már szabad megjelennie olyan temetőfeldolgozásnak, melyet azonnal nyomon nem, követ embertani feldolgozás, mert az ellenkező eset a komplex kutatás követelményeinek mellőzését jelenti. Végezetül térjünk még ki a monográfia néhány más kisebb részletére is. A szerző könyvében — nagyon helyesen — elveti a „Bjelo-brdait kultúra" elnevezést. Ez a helytelen elavult elnevezés már igen begyökeresedett az irodalomban. Reméljük, és erre komoly alapot ad ez a könyv is, hogy a kutatók mint helytelent el fogják hagyni mind Magyarországon, mind pedig külföldön.? Ebben a korban már konkrétabb, etnikumra vagy még inkább gazdasági történeti korszakra kell utalni a kultúrák elnevezésében. A letelepült életformát tükröző nagy létszámú X.—

XI. századi temetők mellett rendszeres vizsgálat tárgyává kellene újra tenni a kis létszámú IX.—

X. sz-i magyar nagy családi, nemzetiségi rendet tükröző temetőket ós temetőcsoportokat is. Itt fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a magyarok türk neve nem takar türk etnikumot, még ha voltak is török nyelvű csoportok ai honfoglaló magyarságban. Nyelvileg azonban az ugor rész győzedelmeskedett. A könyv szép példája a pontos, a régészeti leletanyagot történeti forrásértékűvé avató feldolgozásnak. Történeti, társadalmi következtetései megfelelően mértéktartóak. Egyik kiemelkedő nyeresége régészeti irodalmunknak és egyben a koraközépkori kutatások egyik fontos bázisa.8 356 Erdélyi István