A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Veszprém, 1963)

Papp Jenő: Adatok a Bakony-hegység méhalkatú (Apoidea) faunájához

282. kép. Eucera caspica ssp. pérezi Mocs. elterjedése a Bakonyban Abb. 282. Die Verbreitung der Eucera caspica ssp. pérezi Mocs. Eucera caspica ssp. pérezi Mocs. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy Móczár M."is (1957:13), amikor elterjedését jellemzi, akkor „alfaj"-nak írja a pérezi-jt, de a rendszertani megjelöléskor mégis a var. pérezi-t használja. — A faj jelenleg ismert! areálja (Kárpát-medence, Dél-Európa, Ukrajna, Káspi-tenger vidéke, Kaukázus, Kis-Ázsia) arra enged következtetni, hogy bakonyi előfordulása beleesik északnyugati elterjedési határába. Esetleg még a Kis-Alföldön (Pannonicum) megtalálják, de ez lényegében nem változtat megállapításunkon. A Bakonytól nyugatra (az ausztria Alsó-Duna vidékén és Burgenlandban) nem él, miképp erre Pittioni— Schmidt alapos tanulmányából (1942) következtethetünk. Eucera pollinosa Smith. — 15 hím. A Bakonyban öt lelőhelyen gyűjtötték (283. kép): 1. Csopak: Csákányhegy, napos-meleg időben Salvia memorosa-n egyelve 1 hím, 1958. V. 20., leg. Papp. 2. Tihany: Külső-tó, Mentha sp.-en 4 hím egyelve, 1958. VI. 4., leg. Bajári. 3. Isztimér: Baglyashegy, Anchusa officinalis-on 2 hím egyelve, 1960. VI. 3., leg. Papp. 4 Sümeg: Kopaszhegy, Salvia pratensis-en i hím egyelve teljesen borult, de nem esőre hajló időben, 1963. VI. 3., leg. Papp. 5. Bodajk környéke: Trifolium pratense-n egyelve 7 hím kánikulai időben, 1963. VI. 3., leg. Papp. Figyelemreméltó a baglyashegyi lelőhelyen a gyűjtési körülmény: koradélután igen fülledt-meleg lett a közelgő vihar miatt, és csak ekkor jelent meg ez a faj. Előbb nem repültek, mert már koradélelőtt óta gyűjtöttem itt (a homokbánya környékén). Az öt új bakonyi lelőhely, az ismert sukorói és kisbalatoni előfordulással (Móczár M. 1955:119) együtt mintegy összeköti elterjedésének legészak-nyugatibb előfordulásait: az ausztriai Fertő-tó vidékét, Marchfed-et (Pittioni— Schmidt 1942:53) és Dél-Morvaországot (Balthasar 1952:57) a Nagy-Alfölddel, ahol meglehetősen gyakori (Móczár M. 1. e). Az ausztriai lelőhelyek és a Nagy-Alföld a Pannonicum-hoz tartoznak, ezért valószínű, hogy a Fertő-tó vidékével szomszédos magyarországi Kisalföldön is előfordul. — Míg Móczár M. (1954:371) és Móczár L. (1961:228) szerint ez a faj Magyarországon euryök-eremophil, addig egyrészt Pittioni—

Schmidt (1. с.) szerint „ritka stenök-eremophil",. másrészt Balthasar (1. с.) egyszerűen ritkának tartja. Véleményem szerint az utóbbi szerzők az ausztriai Alsó-Duna és Dél-Morvaország vidékén éppen azért találták a fajt ritkának, mert ökológiai igényét kevés biotópban találja meg. Ez a tény ugyanakkor érthetővé teszi elterjedésének erre a területre eső határát is. A magyarországi Pannonicum-ban egyrészt jóval inkább tud tenyészni a kedvezőbb környezeti lehetőségek miatt, másrészt pedig közelebb van egész elterjedésének központjához: a pontusi területhez. Ezért nem ritka itt. Ellenben még a Pannonicum-ban is viszonylag a száraz meleg (xerotherm) tájakhoz ragaszkodik, tehát inkább stenök-eremophil fajnak minősítjük. Megachile ligniseca Kirby. — 3 hím. Valamenynyi szerző (Niemelä 1936:94—95, Rapp 1938:113— 114, Schmiedeknecht 1930:800, Stoeckhert 1932:218, Balthasar 1953:184) véleménye megegyezik abban, hogy a faj Közép- és Észak-Európában él. Ehhez az elterjedéshez Móczár M. (1958:9) a Szovjetunió déli részét csatolja. Benno pedig (1952:162) Hollandiában, tehát nyugateurópai (atlantikus) területen gyűjtötte több példányát. Az irodalmi adatok alapján úgy tűnik, hogy míg Közép-Európában elsősorban magashegyvidéki vagy ezzel szomszédos középhegységi, addig Észak-Európában domb- és síkvi291