A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Veszprém, 1963)

Vörös Károly: Francsics Károly veszprémi borbélymester pályafutása

rosszabbul művelt, s egyre vaduló tőkéket, — de legalább nyugalma van, menekvése a szerencsétlen assaonytol, a házimunka ezer apró bajától, az üres műhely látványától, anyagi gondjaitól. Növekvő anyagi, lelki és fizikai hanyatlásában lassanként már csak egy támasza marad, illetve nő fel: Földes Miksa, a hűséges unokaöccs, akit annakidején ő taníttat Pápán s akinek pesti egyetemi tanulását is ők indították el és — amíg egyáltalán még tehették — támogatták. 1868-ban azután Miksa visszatér Veszprémibe: Francsics behozza a vármegyéhez napibéres írnoknak 80 krajcár napidíjjal. Később előlép, bár esküdtté való megválasztás-:! még nem sikerül. De ettől kezdve náluk lakik, s az ő szerény gondoskodása, apró kölcsönei, ajándékai azok, melyek a Francsies-házat a legmindennapibb gondokon még átsegítik. Az öreg ember eleinte még berzenkedik, később azonban megtörik, s már rezignáltán, nyugodtan, szégyenkezés nélkül fogadja el az ajándékokat. De ez a beletörődés még mindig csak látszólagos: a kegy elemkenyér, a 66 év küszködés után a bukás érzése még mindig elevenen és keserűen él benne. „És én e rettenetes szükség közt megveszekedni, dögleni mégse tudok. .. Pedig anynyi kebelküzdelmet szenvedek, hogy azt kimondani nem lehet, annyira gyötör szünet nélkül belsőm, miképp nem hiszem, hogy bármi súlyos beteg is — ki már halálos ágyán fekszik — többet szenvedjen nálamnál. Különösen ma szinte kábult fejem aggodalmas gondolkodásomban. Egyetlen percnyi nyugságom sincs belsőmben." Ezek az utolsó szavak, melyekkel naplókivonatainak utolsó ránkmaradt kötete a karácsony eseményeinek rövid feljegyzése után 1870 végével lezárul. 1873 november 26-án végzi be a fentidézett naplórészlet lemásolását. A kötetet 1876 január 10-én köti be Jádi József veszprémi könyvkötőmester s az öreg borbély reszkető kézzel dedikálja Varjas Lajosné Pongrácz Linának, felesége unokahugának. Mert ekkor már Zsófia halott: 1871 október 26-án jegyzik be halálát a veszprémi református egyház anyakönyvébe. Még csak 64 éves volt ós „sorvadás" végez vele. S neki magánaki sincsi sok hátra: 4 évvé] az utolsó kötet dedikálása után 1880 július 4-én — mint a plébánia halotti anyakönyvének szűkszavú bejegyzése tanúsítja, — bizonyára végelgyengülésben hal meg a veszprémi közkórházban, nemcsak megtört, elgyengült testtel, de kudarcba fúlt élete felett megkeseredett lélekkel is. 12. Ha az elmondottak végső tanulságaként most már a Francsics pályafutása történetében tipikusnak tekinthető elemeket kívánjuk összefoglalni, előszörre hajlandók lennénk hősünket egyszerűen a Habsburgbirodalom két vesztett háborújával szükségképpen együttjáró, egymást követő gazdasági-politikai válságok, — s mint szőlőbirtokost a rossz termésű évek — áldozatának tekinteni. Sorsának az általános fejlődésbe kapcsolódó elemeit csupán tőkeszegénységében s ugyanakkor a hitelszerzés általános nehézségeiben látni; összeomlását pedig az ezen általános okokból előállott gazdasági-politikai válság egyik tipikus, jól, minden részletében nyomonkövethető példájának tekinteni. Ez mindenesetre kétségtelenül igaz is — megrajzolása további kommentárokat nem is igényel: fenti képünk e szempontból önmagiáért beszél. Am — úgy véljük — a valóságban nem csak erről van szó. Alaposabban megvizsgálva és elemezve ugyanis esetét, abban olyan egyéninek látszó tényezőket is megfigyelhetünk, melyek a válság hatását Francsics sorsára igen jelentősen elmélyítették, sőt Francsicsot a válság hatósugarába szinte bevonták, — és amely tényezők alaposabb vizsgálat után maguk is igen tipikusaknak fognak bizonyulni, — mindenképp megérdemelve a részletesebb bemutatást is. Felismerésünkhöz, úgy véljük, abból a két okból kell kiindulnunk, melyek miatt Francsics esetében az általános válság különösen pusztítóvá válik: abból, hogy a szőlő fejlesztésébe teherbíróképességéhez mérve, s kétségtelenül rossz; becsléssel, aránytalanul sok pénzt fektetett bele, s ráadásul ezt az összeget kölcsön útján teremtette elő, — másrészt abból, hogy a válságba besodródva, már képtelen volt házi gazdálkodásának, üzletvitelének, életmódjának olyan átszervezésére, mely azt teherbíróbbá, ellenállóképesebbé tehette volna. Mindez túl mutat a csak egyéni, alkati sajátosságok korlátain, s meg kell látnunk, hogy mögöttük alapjában egy egész társadalmi réteg, illetve több generáció átörökített tipikus magatartása húzódik meg. Mik ennek, a borbélyunknál a fenti két jelenségben megnyilvánuló magatartásának jellegzetes ismérvei? Elsősorban — s talán legjobban — magatartásának alapvetően korlátolt volta, szűk látóköre tűnik szemünkbe: az, amit Francsics emlékiratait általában jellemezve, már a bevezetésben is elmondottunk. Mert hősünk láthatólag nem képes tudomásul venni, hogy a társadalom fejlődése új szakaszba lépett át, melynek körülményei között a fennmaradásért már más, keményebb és bonyolultabb eszközökkel kell megküzdeni, mint az ősiség vagy a céhrendszer keretei között biztosított előző évtizedekben, Francsics szőlejét néző szemlélete e szempontból igen jellemző is: hiszen az, б számára a szőlő megvásárlásával elsősorban mintegy saját kis házi, 266