Életmód és művelődés Veszprém megyében a 16-18. században (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 10. 2000)

Szabó Péter: Török-magyar együttélés a Balaton-felvidéken

példáját mutatván, az emberi sors változandóságának." A történetírónak itt nemcsak a halotti menet szegényes jellege szúr szemet, hanem az is, ami a magyar végtisztességi hagyományok felől nézve terjesen érthetetlen: a gyász fekete színének teljes hiánya. Nem véletlenül emeli ki ugyanis a „vegyes színű lovakat", a menet leírásában. A magyar halottas menet az Árpádkor óta kizárólag fekete színű lovakat szerepeltet, vagy ha erre nincs módja, a lovakat fekete takaróval fedve vonultatja fel. Ami a menet szegényességét illeti, Szulejmán valóban nem így képzelhette el Konstantinápolyig tartó végső útját. Tudunk arról, hogy követén keresztül elkérette I. Ferenc francia király pompás halottas menetének leírását (Párizs, 1547 május 21-22) s őszintén érdeklődött a fényes kegyeleti szertartások iránt. Végezetre hagytuk annak a levélrészletnek az értelmezését, amely nagy erővel villantja fel az egzotikus gyász jelenlétét a Balaton-felvidék hétköznapjaiban. 1561 nyarán pestisjárvány söpört végig a környéken. Ormányi Józsa sümegi várkapitány ekkor értesült arról, hogy Veszprémben „az terek halton halt [...] az feleségek pedig mindenütt az utczában két kezek kulcsolva sírnak." 2 Az özvegyi gyász utcára vitele teljességgel idegen a magyarországi hagyományoktól. A társadalom felsőbb szintjein - uruk halála után - az özvegyek itt éppen visszavonulnak. A királysági szokásoktól nem sokban különböző erdélyi rítusok szerint - a temetés alkalmát kivéve - gyakran egy évig is távol maradnak a nyilvánosságtól.

33 Az Ungnad Dávid konstantinápolyi útját ismertető feljegyzések - szerencsés módon - lehetőséget nyújtanak számunkra ahhoz, hogy végigkísérjük az özvegyi gyász hasonló formáit a törökök megszállta balkáni területeken. A követség tagjai egy alkalommal vízbe fúlt férjüket gyászoló szerb asszonyokra lesznek figyelmesek: „Ezután jött néhány aszony, verték a mellüket, tépték a hajukat, megszaggatták orcájukat, úgy, hogy vérük a halottakra folyt." Már bolgár területen az ottani özvegyek részéről hasonló színpadias jelenetek tanúi lehettek. Az özvegyi gyász eme formái nagyon mélygyökerűek. Már megragadhatóak a kínai forrásokból ismert 7. századi türk temetkezési szokásokban is. „Kiáltozva-jajveszékelve körüljárják a sátrat, késsel sebet ejtenek arcukon és zokognak, hogy vérük-könnyük egybefolyik."

35 - szól az egyik tudósítás. A balkáni török-bolgár együttélésben a bolgárok részéről minden bizonnyal felelevenedtek és megerősödtek a közös türk múltba vesző népszokások, míg a délszláv szerbeknél a több évszázados török megszállás és a helyi hagyományok a siratás hasonló rítusaihoz vezethettek. Ám épp a szerb példa, valamint az a tény, hogy az özvegyi gyász egyező formái az oroszokra is jellemzőek, arra intenek 16