Életmód és művelődés Veszprém megyében a 16-18. században (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 10. 2000)

Szabó Péter: Török-magyar együttélés a Balaton-felvidéken

tány és a török helyőrség parancsnokának elméjét egyaránt az egymásról beszerzett hírek kötötték le. A gyorsan változó napi hírek ismertetését megtették már helyettünk olyan kiváló helytörténészek, mint a század elején Erdélyi Gyula, majd újabban Hungler József.

1 így ezt mellőzve mi most itt azzal a személlyel foglalkozunk, aki hozta-vitte a híreket, azaz a kém, illetve a hírszerző felé fordítjuk figyelmünket. Kiválasztásukban a török-magyar viszony általánosabb tanulságai ragadhatóak meg. Személyüket keresve, szerepüket elemezve mindkét fél oldaláról körvonalazhatóvá válik azon mentális és személyi feltételek rendszere, amelyeken keresztül elképzelhetőnek tartották, hogy magyar és török szót értsen egymással. A törökök az együttműködéshez kémeik számára feltételül szabták a magyarországi társadalomhoz való teljes idomulást. Rendkívül tanulságos ebben a vonatkozásban Ormányi Józsa egy 1561. április 27-én kelt levele. A sümegi várkapitány ebben elmondja, hogy Tapolcáról Fehérvárra küldte Molnár Antalt és Molnár Jánost. Tőlük nyert tudomást arról, hogy a fehérvári Hamza bég a királyi csapatok állomáshelyéről tudakozódott. A tapolcaiak nyilván nem szolgáltak, vagy nem szolgálhattak információkkal a keresztény seregek hollétéről. A bég ekkor - a hírek hiánya vagy elkendőzése miatt érzett felháborodásában - fejtette ki - a számunkra érdekes - jellemzését az egyik kémjéről. „Nincs sehol semmi népe oda föl is [...] az ti királtoknak [...] mert én tudnám ha volna [...] mert énnekem hat esztendő, hogy Bécsbe lakik kémem [...] kinek felesége, gyermeke vagyon ott [...] ki ha akarja mysét mond, ha akarja deák, ha akarja német, ha akarja magyar, ha akarja jó kapás, ha akarja katona, ha akarja sántái, ha akarja ilyen ép lábon jár mint te [...] és minden nelven jól tud [...]. Azért ha bánja az ti királtok, keresse meg Bécsbe." A rövid idézet számos következtetés levonására alkalmas. Az első - rögtön szembeszökő tanulság - az, hogy a török rátermett, szakképzett kémmel rendelkezett, aki a hírszerzést valószínűleg főfoglalkozásban űzte. Ez utóbbit minden bizonnyal azért tehette, mert megérte számára. Istvánffy valóban Hamza bég „bőven fizetett" kémeiről írt. A másik tanulság érdekes módon nem a törökről, hanem a magyarországi társadalmi rétegek egymáshoz való viszonyáról szól. A bécsi kémnek valószínűleg azért kellett kaméleon természettel minden hírközlő magyar társadalmi szintjéhez igazodni, mert a kommunikációnak a társadalom különböző szintjei között akadályai voltak, s így csak a pap a paptól, deák a deáktól, kapás a kapástól tudhatott meg alapvető híreket. Az utolsó következtetés pedig az, hogy a töröknek kémkedő ember eredeti társadalmi helyzete nehezen 10