Veszprém a török korban (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 9. 1998)

Fodor Pál: Török politika Magyarországon (1520–1541)

sekből egyesek azt a következtetést vonták le, hogy az oszmán udvar eleve defenzív célokat követett Magyarországon, csak a Habsburgok befolyását kívánta visszaszorítani.

1 Ezzel a nemzetközi szakirodalomban domináns állásponttal szemben a mai magyar kutatók többsége - köztük jómagam is - azon a véleményen van, hogy Szulejmán idejében az Oszmán Birodalom határozott céljai közé tartozott Magyarország elfoglalása, s a megvalósítás elhúzódása taktikai okokkal magyarázható. Ezek a történészek úgy vélik, az oszmánok Magyarországon is a hódítás jól bevált szakaszos vagy lépcsőzetes módszerét alkalmazták, pontosan úgy, ahogy azt korábban a balkáni államok esetében tették.

2 Az első, több mint egy évszázadig tartó és az ország „megpuhítását" célzó szakasz 1526-tal zárult, amikor életbe lépett a hódítás második fázisa, amelyben az oszmánok döntő ütközet kiprovokálásával végleg megtörték a magyar királyság ellenállóképességét. A harmadik lépcsőben következtek azok a lépések, amelyek az ország feletti - egyelőre laza - ellenőrzés megteremtését és a későbbi, immár végleges hódítás előkészítését szolgálták. Kiemelkedő fontosságú ezek közül az ország déli vidékeinek (a Szerémségnek) a megszállása, amely egyszerre fosztotta meg Magyarországot utolsó jelentős védelmi vonalától, és juttatta olyan bázis birtokába az oszmánokat, ahonnan - az ország belsejébe telepített néhány garnizonnal együtt - ellenőrizni tudták a magyar fővárost. Ezzel egyidejűleg megpróbálkoztak kollaboráns elemek felléptetésével, akiktől a magyar társadalom megosztását és a török orientáció gondolatának elültetését remélték. E kezdetben rutinszerűen alkalmazott politika folytatása 1527 után, a Habsburgok színrelépésével parancsoló szükséggé is lett. Ettől a pillanattól - de csakis ettől - ugyanis a magyarországi hatalmi küzdelem Habsburg-oszmán vetélkedéssé változott, s ez egy ponton jelentősen módosította az oszmánok magyarországi taktikáját. Ekkor született meg az a szulejmáni éra végéig (sőt szerintem azon túl is) érvényes elgondolás, hogy Magyarország leigázását „kerülő úton": a Bécsre, a Habsburg fővárosra mért döntő csapással kell végrehajtani. Ezt az elképzelést próbálták gyakorlatba átültetni az 1529. és 1532. évi hadjáratokkal, s ugyanezt a politikát elevenítették fel 1541 után. E „félfordulat" után az oszmánoknak természetesen az eddigieknél is nagyobb szükségük volt a magyarok együttműködésére, hiszen elemi ér8