Veszprém kora középkori emlékei (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 5. 1994)

Erdélyi Zsuzsanna: Az Ómagyar Mária-siralom és a népi imádságok kapcsolata

tai bukkannak elő torzultabb, vagy tisztább formában. Aztán az is kiderült, hogy alig van imádságszöveg, amelyben ne fordulna elő a szenvedő Krisztus, vagy a fájdalmas anya stilizált, szinte ikonszerû képe, költői eszközökkel érzékletesen megjelenített alakja. Nem véletlenül írtam le e fekete-vörös-aranyszínekben villódzó szenvedéses, könnyes imádságokról, hogy - s ha megengedik önmagam idézem, mivel úgy vélem sűrítve fejezik ki a lényeget az imádságok és a Mária-siralom passió-epika sui generis kapcsolatát, - „...Ezek a szövegek a szenvedés történetet idéző epikumok, amelyek a késő középkor szakrális költészetének nyomait őrzik. Az őket létrehozó szellemiség elmúlásával kikoptak eredeti funkciójukból. A népi érzékenység vonta magához őket, és éltette devóciós gyakorlatában mindaddig, amíg alkotóelemeikre szét nem estek, s laikus imaként kisközösségi - családi - keretbe nem kényszerűitek. Itt lappangtak, sőt bújtak a hivatalos egyház árgus szeme elől, míg végül a már ismertetett módon felszínre kerültek, s „új" archaikus műfajként váltak nemzeti értékké. Akárhogy is nézzük, e hagyomány először költészet, ékes- képes- szépséges költészet, és csak azután imádság, a népi funkciót jelző szó félrevezető értelmében. És mégis imádság. Imádság a legteljesebb mértékben, ha a szövegekhez tapadó lelkiséget, a vallásos élmény hőfokát nézzük. E szöveghagyomány költészet és imádsággyakorlat egyszere, amely alkalmassá tesz a szenvedés misztikus síkú átélésére, az erőt adó, lelket könnyítő, könnyezve tisztító állapot elérésére. Ez az állapot a szövegek biztosította mintegy évszázados reflexként nem egy adatközlőmnél, köztük fiataloknál is, pillanatok alatt előidézhető. Gyakran már az első sorok kiejtésénél megindul a lélek szintváltása. Imádságaikat alig tudják elmondani a felindulástól, sírástól. Mi mást idézhetne ez bennünk, mint az egykori nagypénteki jajongókat, mezítlábas vezeklőket, hajukat leengedő hamuval megszóró, Krisztus-halált gyászolókat, Mária anyai szenvedését végigélőket?! A középkori Nagyhét évenként megismétlődő szent mechanizmusának menetét, a Passió epizódjainak gyászélményét a közösségi emlékezés a népi imádságokban őrizte meg nekünk minden írásos följegyzésnél hitelesebben. Tartalmi elemeit a kor látomásirodalmától is kölcsönzött költői eszközökkel érzékletes képsorokba stilizálta. E képek hol a korabeli képzővúművészet statikus alkotásaira, mi több, a bizánci mozaikművészet stílusára emlékeztetnek, hol meg életre kelnek a szent történések lendületében. Megjegyzendő, hogy e statikus-dinamikus jelleg imádságainkban sokszor együtt mutatkozik, majd váltogatja egymást, mintegy képi ritmust is adva ezzel az archaikus szövegeknek. Mária siralma-gyásza, Krisztus halálképe gyakran érzé102