Gizella és kora (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 4. 1993)

Solymosi László: Szent István király társadalma

badított személy nem részleges - bizonyos kötöttségekkel terhelt -, hanem teljes szabadságot kapott. Szent István korának társadalmát szabadok és szolgák alkották, nem létezett még valamiféle köztes réteg, a részlegesen szabadok (gyakori, de a szabadság oszthatóságát feltételező helytelen elnevezéssel: „félszabadok") csoportja. Az a tény, hogy a liber bizonyos esetekben elveszthette szabadságát, a servus viszont szabadságot kaphatott, némileg oldotta a bipoláris társadalom merevségét. Létezett társadalmi mobilitás; a szabadok lesüllyedése, illetve a szolgák felemelkedése révén érvényesült a jogilag jól elkülönített két társadalmi réteg közti mozgás, átjárhatóság. Ezt a mozgást segítette és mintegy előkészítette az a bizonyára ritka alkalom is, amikor szolgát vár vagy udvar élére állítottak. Az ilyen szolga voltaképpen szabadhoz illő feladatot kapott és látott el, ami előbb-utóbb maga után vonta, hogy az illetőt felszabadítsák, jogi értelemben is szabaddá tegyék. Nehéz lenne megmondani, hogy a két ellentétes (servus - liber, illetve liber - servus) irányú társadalmi mozgás közül melyik volt a gyakoribb. Valószínű, hogy inkább szolgát tettek szabaddá, mintsem fordítva. Az azonban biztos, hogy a szolga szabaddá tétele a másik változással ellentétben motivációs többlettel rendelkezett. A szolgafelszabadíáts a keresztény felfogás szellemében a könyörületesség, irgalmasság (misericordid) erényének gyakorlásával kapcsolódott össze. A társadalom jogi tagolása mellett a funkcionális szemlélet is hagyott némi nyomot Szent István törvényhozásában. De nem a három „rend" elmélete, hanem a társadalmat klerikusokra és laikusokra osztó régi felfogás jutott szóhoz a törvényekben, az első dekrétum néhány cikkelyében (24.tc). A régies, de el nem avult felfogás érvényesülése a korszerű szemlélettel szemben abból eredt, hogy ezek a cikkelyek jóval korábbi forrásokból származtak: a 847. évi mainzi zsinat határozataiból, illetve az Európa-szerte elterjedt IX. századi Pseudo-Isidorus gyűjteményből kerültek csaknem szó szerinti átvétellel az egyébként önálló magyar törvényhozás végzései közé. Ezzel szemben az Intelmekben az új társadalomfelfogás kapott helyet. Szent István király az Intelmekben a királyi méltóság (regalis dignitas) és az egyházi, illetve a világi szféra ideális viszonyát állította megvalósítandó példaként fia, a leendő uralkodó elé. Ebben a kapcsolatrendszerben a maga funkcionális szerepében két „rend" jutott szóhoz: nem általában az imádkozok, a klerikusok, hanem a főpapok „rendje" (ordo pontificum), valamint a harcosoké (expugnatores). Az előbbiek imádsága (illorum precatio), az utóbbiak katonáskodása nélkülözhetetlen volt az uralkodó számára. Az Intelmek szerint a hit és az egyház után a főpapság a király harmadik támasza. „A királyi trón ékessége a főpapoknak rendje, ezért a királyi méltóságban ők kerülnek a harmadik helyre. Kedves fiam, a főpapok legyenek 13