Gizella és kora (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 4. 1993)

Egon Boschof (Passau): A bajor-magyar kapcsolatok Gizella korában

A magyar trónviszály lehetőséget teremtett a német király számára a beavatkozásra. Amíg III. Ottó egyetemes birodalmi koncepcióját, amint láttuk, az jellemezte, hogy Lengyelországot és Magyarországot önállóságuk meghagyásával a birodalomhoz csatolja, addig Henrik már arra törekedett, hogy az új kelet-közép-európai államokat erőszakosan vonja a birodalom hatalma alá, ami az érvényben lévő jogi törvények szerint, leginkább hűbérjogi függőségi formában volt megvalósítható. Itt nem térhetünk ki az ezt követő évek viszályainak részleteire. Ismeretes, hogy Saliernek - magyar emigránsok segítségével - sikerült Aba Sámuelt uralmától megfosztani és ismét Pétert a magyar trónra ültetni, de ezért a visszahelyezésért Péternek súlyos árat kellett fizetnie: hűségesküt tett a német királynak és Magyarország köteles volt hadisarcot fizetni. Nehezen értelmezhető az altaichi történetíró jelentése arról, hogy a magyarok kérték Henriktől a német jog (scita Teutonica) alkalmazását és ezt meg is kapták; Hermann von der Reichenau ezzel szemben a bajor jogról (lex Baiorica) beszél. Mindenesetre mindkét forrás egyezik abban, hogy a német jognak az átvétele - amelyet bizonyos mértékig már István is alkalmazott a törvényhozásnál - tovább erősítve a már meglévő tendenciát, megerősítette Magyarországnak a birodalomtól való függését. Jellemző, hogy Aba Sámuelt mint bitorlót egy olyan bíróság ítélte el, amely németekből és magyarokból állt. Péter restitúciója nem volt hosszú életű. Már 1046 nyarán megdöntötték és a trónt az orosz száműzetésből visszatért András foglalta el. Magyarország számos részén kitört felkelésekkel a pogányok ellentámadást intéztek az alig néhány évtizede fennálló kereszténységgel szemben. András természetesen István örökösének tekintette magát, a pogány felkelést hamar leverte és ismét helyreállította kapcsolatát az egyházzal. Mivel helyesen ismerte fel, hogy uralmának konszolidálása lényegesen függ a birodalomhoz való normális kapcsolatoktól, azonnal megkísérelte rendezni Salierhez való kapcsolatát és ha hitelt adhatunk Hermann von der Reichenaunak, úgy meglepően nagy engedményekre volt hajlandó, amelyek alapján elismerte a status quo-t, vagyis a birodalom hűbéri jogát és Magyarország adófizetési kötelezettségét. III. Henrik azonban nem használta ki ezt a lehetőséget, hogy a szomszéd királyságban végbemenő hatalomváltás következtében a nem régen elért pozícióját megerősítse. Elsődleges célja az volt, hogy vazallusát Pétert, akit a viszálykodások során megvakítottak, de ezt túlélte, megbosszulja. Ez megfelelt önbecslési és uralkodói nézeteinek, valamint erkölcsi kötelezettségének vazallusával szemben. A nyilvánvalóan ismét Bajorország által provokált határkonfliktusok 1050-ben, amelyek mögött Gebhard regensburgi püspök, az udvari magyarellenes párt feje állt, a következő két évben ismét hadjáratokhoz vezettek, amelyek során azonban a császár nem ért el sikereket. Az 1051 augusztusi-szeptemberi súlyos vereségek nyilvánvalóvá tették, hogy katonai úton 35