Reformkori magyar irodalmunk és a gondűző borocska (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 3. 1991)

Wéber Antal: A bor mint ihlet és metafóra

borban verzátus férfiú behunyt szemmel sorolja, kóstolgatván, mindegyiknek fajtáját és évjáratát, kivéve amikor ravaszul vizet nyújtanak át neki a pohárban. Ekkor hosszan és gondterhelten meditál, s röstellkedve vallja be: ezt a fajtát nem ismerem! Ilyen és ehhez hasonló történetek nagy számban találhatók, és tanulságuk arra figyelmeztet, hogy témánk terepe az eddig uralkodó verses formák tartományából fokozatosan a próza területére helyeződik át. Az életkép, a helyzet- és jellemfestés, a különös figurák bemutatásának igénye egyébként is e téren érvényesülhet a legváltozatosabb módon. Elmondható tehát, hogy a bordal szabályozott formai hagyatéka, amelyet például Vörösmarty még arra is alkalmasnak tartott, hogy rettenetes látomását A vén cigányban általa fejezze ki, az- új lírai irányok mástípusú alkotásrendszerében részben más változatoknak adja át e helyét, másrészt pedig a tárgyi világ egyik önmagában is jelentős tényeként, a szokásrend elemeként kap szerepet. Ezért nehéz, szinte lehetetlen nyomon követni előfordulását, amennyiben nem motívum-szó tárt akarunk készíteni, egy ilyen lista azonban — noha a szaktudomány bizonnyal ilyesminek is örülne — a boritalt megfosztaná mindenféle emelkedett és kedélyes képzetétől, íze és zamata emlékétől, s mindenfajta mámort nélkülözne. Egy téma persze megmaradna: az alkotás, az irodalmi élet, az összejövetelek, a barátságok világa, a kocsmák, kiváltképpen az irodalmi kocsmák hangulatos színtere, amely utóbbiban szeszes gőzök, színes ködök, harsogások és mormogások közepette eszmék születtek és felejtődtek el, vélemények cserélődtek és keveredtek össze. Az irodalmi társaséletnek ezek a terepei a kultúrtörténet inkább realisztikusnak mondható, ám kétségkívül színes fejezetei közé tartoznak. Méltán ékesíti emléktábla annak az épületnek a falát, amelyben egykor a Három Holló elnevezésű intézmény fogadta falai közé Ady Endrét és barátait, vitázó társait. Egyelőre elégedjünk meg azzal a megállapítással, miszerint az irodalmi alkotásnak van egy jellegzetes miliője, amely az életmód és az életforma koordinátáiban helyezhető el. Úgy is fogalmazhatnók, hogy a nagyvárosi élet, az irodalom és a sajtó szoros összefonódásából adódó, sok tekintetben önpusztító életvitel egy olyan mentalitást hoz létre, melynek következtében az ihlető ital sajátos tárgyként jelenik meg előttünk. Nem mintha e jelenségnek nem lennének előzményei. A borital dicsérete'közkeletű téma, csakúgy mint az ide kapcsolódó járulékos elemek, így a szőlő, a szüret dekoratív és mozgalmas képei. Amiről most kell hogy szó essék, az megint csak egy általánosabb, a dolgok szemléletére kiható meghatározottság. A romantikus életképektől, a couleur locale színes tárgyiasságától abban 14