Reformkori magyar irodalmunk és a gondűző borocska (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 3. 1991)

Győrffy Miklós: Jókai, a szőlősgazda

Győrffy Miklós JÓKAI, A SZŐLŐSGAZDA Mint ismeretes, a reformkor és Jókai egyidőben születtek. Bár az író már működik a reformkor utolsó éveiben (A zsidó fiú című színpadi művét 1842-re datálja), szőlővel, borral legelébb a Bach-korszak hozza össze, s még a századforduló körül is együtt vannak. A „gondűző bor" szerepét célszerű Jókainál a kert vagy a tábla venyi­géin elkezdeni. A kert ismeretét és szeretetét hazulról, Rév-Komáromból, ottani „sziget"-i kertjükből hozza. (Egy sziget története, 1890.) Síkvidék­ről lévén szó, itt gyümölcs termett, szőlő aligha: így marad meg a gyümölcs­fák iránti érdeklődése egész élete folyamára. A szerző maga ugyan kissé más­képp eredezteti sajátos vonzalmát a kertészkedés iránt Hol kezdtem én a kertészkedést című visszaemlékezésében: ,,Volt nekem egy kedves mento­rom, kinek mindazt, a mit valaha jó volt bennem, köszönhetem. (A rosszat a saját rossz fejem szerezte magának.) Első filozófiai és költészeti tanárom volt a révkomáromi gimnáziumban Vály Ferencz [. ..]. Tavaszra kelve az­tán egy radikális eszmét valósított meg a professzorunk, amivel bennünket esendő fiatalokat a léhaság útjáról eltérítsen. Kertet alakíttatott velünk. Az iskolának volt egy rengeteg nagy udvara, melyet, ahol kikövezve nem volt, ellepett a székifû meg a kutyakapor. Abból egy nagy darabot kisajátított a számunkra. De annak kerítés is kellett. Hát mi diákok nyakunkba vettük a várost, sorba jártuk a felekezetünk potiorait, a fakereskedőket s itt egy pár húszast, amott deszkát, lécet rekvirálva, megcsináltuk a pompás jó kerítést, a telket felosztottuk magunk között egyenlően, ki-ki felásta a magáét, aki­nek nagyon homokos rész jutott, nem restellt talicskával kimenni a 'ci­gány-mező'-re s onnan hozni el a jó televény földet, magam is végigjártam taligával egynéhányszor az utcát, nem szégyenlem bevallani, összehordtunk aztán innen-onnan mindenféle virágpalántát, a kikanyargatott virágágyakat beszegélyeztük tengeri fűvel, aminek szép virága van, a kert végébe ástunk víztartó ciszternát, melybe csatornán át bocsátottuk a vizet a szivattyús kút­ból, s nyár derekára oly pompás kert díszlett az iskola udvarán, hogy annak csodájára odajárt a templomlátogató népség. Ott töltöttük mind valameny­nyien az üres időnket, nekivetkőzve, gyomlálva, kapálva, öntözve, gyep­ágyainkon pihenve, később, hogy az elültetett barackmagok kikeltek, a cse­76

Next

/
Thumbnails
Contents