Reformkori magyar irodalmunk és a gondűző borocska (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 3. 1991)

Ratzky Rita: „Szép bordalok, jó bordalok!/Tirólatok, tirólatok”. (Petőfi bordalairól)

gát félbeszakítva, visszatér a hagyományos bordalhoz: ,Adjatok bort!", „Hadd igyam hát!". Több strófán át eljátszik a malom hasonlattal, metaforával (Ez más bordalában is előjön: „Az én torkom álló malom-, Úgy őröl, ha meglocsolom") Egy-egy kép alapos körüljárása, a körülményeskedés is beletartozik a nagy hangon beszélő, sokat szereplő, de kevés lényegeset közlő, ittas ember ábrázolásának kelléktárába. A befejezés megint frappáns, flott: a mulatság és a vers egy lendületű berekesztése. Az Ivás közben magába sűrít három bordal-típust: a(z) (ön)zsánerezést, a lírai dalt és a hagyományos bordalt, összefoglalás, egyben útkeresés az énlíra irányába. Mindenesetre több mint egy eljátszható kamaradarab, személyesebb, önmagát inkább megmutató, esztétikailag azonban e sokféleség nem hozott olyan minőséget, mint a homogén darabok csúcsteljesítményei, például a tiszta zsáner. 1844 végéről A hegyoldalt venyigesor takarja . . . kezdetűt választottam a zsáneres bordal illusztrálására. Lényegében a Petőfi-népdalokhoz is sorolható. Az első sor egy darab természet: szőlővel beültetett hegyoldal. A borissza főhős a szomorú, búsongó iszákosok közül való: nem tud szabadulni szenvedélyétől. A két versszakos költemény szófűzéses szerkezetű: egy szó mindig megismétlődik a következő sorban az előzőből, így lépeget sorról sorra a mű. Az első versszak a sorscsapást fogalmazza meg: Az úristen venyigét teremtett. A 2. versszakban benne van a napszámos tragédiája: apai örökségét mind leengette a torkán. A rövid vers az átkozódásból halad a melankóliába, és ezt a melankóliát a szókészlet zeneisége okozza. Az 1. versszakot a pattogó mássalhangzók uralják — a t, a k, ng, a magánhangzók közül legtöbbször az e szerepel. A 3., 4., 5. sor hármas rímben verődik össze: engemet—teremtett—gerezdet. A 2. verszakra a szenvedélyétől megszabadulni képtelen átkozódó megcsendesedik. Melankóliája a sorsába beletörődött emberé, önsajnálattal ötvöződik. A zárhangokkal szemben a nazálisok dominálnak — az n és főképp az m. A magánhangzókat mélyhangrendűre váltja, az a és az о viszi a prímet. A 3., 4., 5. sor hármas ríme ezúttal nem összeverődik, hanem összekondul: dolgozom—kikapom—eliszom. A szakirodalomban, de lehet, hogy helyesebben fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy a Petőfiről szóló publicisztikában a múlt század utolsó harmadában csinos kis vitát kavart az a kardinális kérdés: borivó ember volt-e egyáltalán a bordalíró Petőfi? A diáktársak, kortársak szerint nem. Az unokatestvér Orlay Pétries Soma írja: ,,nem volt oly borivó, mint azt bordalai 68