Reformkori magyar irodalmunk és a gondűző borocska (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 3. 1991)

Ratzky Rita: „Szép bordalok, jó bordalok!/Tirólatok, tirólatok”. (Petőfi bordalairól)

költemények egy fiatal ember kissé bohém, az élet élvezetét igenlő életforma-választását jelenítik meg. A kérdés csak az, hogy a 16 éves kora óta — a boldog ostffyasszonyfai nyár múltával — sokat nélkülöző és szenvedő gyerekember kedély állapotával mennyire lehettek összhangban. Úgy gondolom, hogy a személyes sors nyomását a halálvágyas versek őrzik, a felülkerekedő életösztönt pedig — többek közt — a bordalok. Vannak valóságos vagy akár fiktív közönség létét sugalló művek, amelyekben az előadásszerűségnek is nagy szerepe van. Ezekből nőhettek ki a zsánerképes bordalok, amelyekben elismerésre méltó magaslatokra jut a megjelenítés, a jelenetezés művésze. Vidám vagy szerencsétlen megrögzött borisszák panteonja ez. Legjobbjaikban a maguk nemében tökéleteset alkotott, de nem játssza túl a sikert (amiről a legbizonyosabban neki magának lehetett tudomása), újabb variánsok felé tapogatózik: az érdekli, hogy az alanyi líra megteremtésére milyen lehetőség van a bordalon belül. Ez a rövid tipológia a teljesség igénye nélkül csak azt akarta tudatosítani, hogy hányféle megoldást látott a költő ebben a kritikusaitól kissé lenézett műfajban. Többet tudunk mondani az eredményről, ha majd néhány verset elemeztünk. Mire kellhetett néki ez a műfaj? Bóka László írja az Egy estém otthon rövidke elemzésében (Szép magyar vers, 1952.), hogy szórakoztatni akart. Bizonyára igaz. Soha nem volt számára közömbös a közönség. A bordal (mint a népdal is) népszerűséget hozhat, mai, csúnya kifejezéssel élve, széles körben fogyasztható műfaj. Petőfi költészeti forradalma a stílus forradalma is egyszersmind. A bordal mint műfaj involválja a könnyedséget, a játékosságot, az oldottságot. Különösen a zsáneres bordalban, amelyben részegember-portrékat kapunk. A szesz által teremtett fesztelen hangulat engedi a költői nyelv fellazítását. Lehetővé teszi, hogy még a mindennapi diskurzusnál is lejjebb merüljön a nyelvi bugyrokban a kísérletező nyelvművész: egészen a betyárnyelvig, a korhelynyelvig. Használatuknak itt funkciója van. Ezt érezte meg. A mintegy két és fél év bordalterméséből hármat szeretnék közelebbről megmutatni. A Dínomdánom címzetü 1843 elejéről való, a hagyományoktól kijelölt mezsgyéről nem tér le a költő, de a talált elemeket mesteri szerkesztéssel fűzi egybe. (Igaza van Illyés Gyulának: a költő Petőfi legfőbb erőssége a szerkeszteni tudás!). A költemény első sora magas hangulati értékkel bír, „Hegedűszó, furulyaszó, cimbalom . ..", e három főnév és a megütött 4/4/3-as ütem (a Fóti dalé is ilyen!) belehelyezi az olvasót egy jókedvű mulatság atmoszférájába. A kezdő versszak többi sora nem igazán méltó az 65