Reformkori magyar irodalmunk és a gondűző borocska (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 3. 1991)

Vörösmarty Mihály: Fóti dal

Rajta társak hát, igyunk egy Huzamost; Bú, szerelmek, házi gondok Félre most: A legszentebb-, legdicsőbbért Most csak bort, De ha keilend, vérben adjunk Gazdag tort! A legelső magyar ember A király : Érte minden honfi karja Készen áll. Lelje népe boldogságán őrömét, S hír, szerencse koszorúzza Szent fejét! Minden ember legyen ember És magyar, Akit e föld hord s egével Betakar. Egymást értve, boldogítva Ily egy nép Bármi vésszel bizton bátran Szembe lép. Ellenség vagy áruló, ki Hont tipor, Meg ne éljen, fogyjon élte Mint e bor. Áldott földe szép hazánknak, Drága hon, Meg ne szenvedd soha őket Hátadon! S most hadd forrjon minden csép bor Mint a vér, Melyet hajdan frigyben ontott Hét vezér; S mint szikrája a szabadba Felsiet, Ugy keresse óhajtásunk Az eget. Légyen minden óhajtásunk Szent ima, S férfikeblünk szent imáink Temploma. És ürítsük a hazáért E pohárt : Egy pohár bor a hazáért Meg nem árt. Érje áldás és szerencse Mindenütt, Ahol eddig véremésztő Seb feküdt. Arca, mely az ősi bútól Halavány, Felderüljön, mint a napfény Vész után. Hű egyesség tartsa össze Fiait, Hogy leküzdje éjszak rémes Árnyait: Künn hatalmas, benn virágzó És szabad, Bizton álljon sérthetetlen Jog alatt. 62