A Napóleoni háborúk és a magyar nemesség (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 2. 1992)

Praznovszky Mihály (irodalomtörténész, Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém): Két szerető szív a háborúban (Kisfaludi Sándor és Szegedy Róza élete a napóleoni háborúban levélváltásuk alapján)

szállók lovagiasságában. Július 4-én örömmel írja, hogy az ellenség elvonult a környékről: „a fennhéjázó önteltségük és zabolátlan, szemtelen vadságuk már a legnagyobb fokot érte el." Nem győzi felsorolni tetteiket: ,,a gonosztevők még a templomokat is megszentségtelenítették. A borzalmaik hallatlanok. Emlékeztetnek a régi történésekre a török és a tatárok dúlásakor" — írja egy héttel később. Véleménye csak jóval később változik, amikor már hónapok óta nincs francia a környéken, s amit róluk tud, azt mások elbeszélésére alapozza: „Minden beszéd a franciák gorombaságáról és túlkapásaikról alaptalannak látszanak: egészen nyugodtan és rendesen viselkednek." (november 7.) A közvetlenül érzékelhető háború számára egyrészt az inszurgenseket jelentette, illetve a reguláris hadak állandó mozgását, jövését-menését, amelynek során a sümegi kúria is veszélybe került. Július elején felkeresik a veszprémi inszurgens tábort, s ő nem azt látja mint egy férfi: elhanyagoltságot, felszerelési hiányosságot, felkészületlenséget. Ő csak azt látta, hogy „a legnagyobb vidámság uralkodott és az emberek el voltak foglalva és olyan jó kedvűek voltak mintha táncba mennének." Jól bírják a katonáskodást, az időjárást. Veszprémben olyan jól megy a soruk, hogy azt mondták neki: „úgy megerősülünk itt, hogy a lovakat is felemelhetjük."

40 Szeptemberben már nem a vidám inszurgensek járnak az eszében: „szegény katonák és szegény-szegény inszurgensek! Milyen sokan fognak ebben a nedves időben megbetegedni és elpusztulni!"

41 Szavai mögött látnunk és éreznünk kell az örök hitvesi aggodalmat, amely a háború katonájában saját családtagját látja, siratja: „A közelgő tél, a terjedő betegségek, a parasztok ide-oda vándorlása, akik a munkában is nagyon el vannak maradva . . . éhínség tör ki télen . . . ezerféle borzalmak . . ."

42 Ám érzelgőssége azonnal racionalizmussá válik, amikor hallja és továbbítja a sümegi híreket. Nemcsak a franciáktól kellett tartania, hanem az osztrák csapatoktól is. Egészen szeptember elejéig elkerülték a beszállásolást, de szeptember 21-én arról értesítette férjét, hogy egy Seethal nevű ezredes lakik a házukban, „aki amúgy derék ember de aki a házban főzet magának és vendégül láttatja magát, ami nekem egyáltalán nem tetszik." Méltatlankodó dohogása ellenére, amelynek hiábavalóságát ő is érezte, október elején újabb ezredes került az előbbi helyére a házukba. Eszterházynak hívják, de később kiderült, hogy Alvintzi ezredesről van szó. Sümegen egyre aggasztóbb a helyzet: „Éjjel-nappal jönnek és mennek a katonák, a házból ki, a házba be. Az emberek nem tudnak elégé óvatosak lenni. Nyomorúság az egész. Én mondtam Louisnak, hogy nem tűrök már bekvártélyozást a házban és hogy ha ez a tiszt elmegy, úgy azonnal küldjön értem, hogy hazamehessek."

43 A helyzet feletti elkeseredését ilyen szavakba önti: ,4gen szomorú, ha az ember a saját hazájában, a saját házában nem lakhat és minden vagyonát és minden javát a vak véletlenre kell, hogy bízza." 115