Vajkai Aurél: Tihany. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

A TIHANYI SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUM A FALURÓL Tihany ősidők óta lakott hely. A koravaskor emberének hatalmas, s az egész Balaton-part legszebb, legépebb földvárának sáncaiba a késő utódok, a tihanyiak a múlt században borospincéket építettek. Mint magyar település is a legelsők közé tartozik. Az apátság 1055. évi alapítóleveléből megismerhetjük a tihanyi kolostorhoz tartozó település népességi viszonyait, gazdálkodásmódját. Eszerint ide tartozott 20 eke föld, 60 háznépével, 20 szőlőműves szőlővel, 20 lovas szolga, 10 halász, 5 lovász, 3 gulyás, 3 juhász, 2 kanász, 2 méhész, 2 szakács, 2 timár, 2 kovács, 1 aranyműves, 2 kádár, 2 molnár malmokkal, 2 esztergályos, 1 mosó, 1 szűcs, 10 szogálólány, 34 hírnök lovakkal, 100 tehén, 700 juh, 100 sertés, 50 kas méh. A közölt adatok alapján megállapítható a XI. századbeli gazdálkodás, termelés módja és foka: fejlett mezőgazdálkodás, földművelés és állattartás mellett változatosnak mondható kisipar. A tihanyi félszigeten a középkorban a révnél, illetőleg a szárazföldről bevezető útnál volt egy-egy település. Mai helyére a XVI-XVII. században költözött a nép, mely a kolostorból végvárrá alakított erődítményben teljesített szolgálatot s időlegesen megszabadult a jobbágysorból. Fényes Elek 1836-ban megjelent statisztikai munkájában az 587 lelkes Tihany a mezővárosok rangsorában szerepel, Sümeg, Tapolca szomszédságában. Lakossága különben a múltban halász, révész, katona, bortermelő volt, de amellett földműveléssel is foglalkoztak, bár, ahogy Fényes írja: „szántóföldjük közép ter2 5 mékenységű". A katona jelleget azonban már réges-rég