Vajkai Aurél: Bakonybél. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

szempontból a legfontosabbak a szénégetők, pásztorok, csőszök kunyhói kinn a határban az erdőben. A szénégető, amikor az erdőben valamilyen tisztáson szénégetéshez fog, kunyhót épít magának, s a hozzávaló anyagot a helyszínen termeli ki. A kunyhó voltaképpen vastag faágakból összeállított és gyeptéglával, földdel borított sátorforma, a nyári kunyhó elől nyitott, belsejében földre szórt szalma a fekvőhely, a kunyhó előtt nyílt tűzön főznek, sütnek. A téli kunyhónak az oldalán van a keskeny bejárata, amit vékony gallyakból összekötözött rőzsecsomókból szerkesztett ajtóval zárnak el. Tetején kis nyílást hagynak a füst elvezetésére, mert ebben főznek is, földbe mélyeszteti és félkör alakban kövekkel kirakott kis gödörben. Hasionlót épít a pásztor, esetleg a gazda, messzebb eső földjén, ahová a hirtelen jött zápor elől behúzódik. A bakonyi kunyhó meglehetősen jellegzetes, érezhetőleg hosszú gyakorlat után érte el mai formáját és eléggé különbözik a dunántúli, pl. a Keszthely környéki csőszkunyhótól. A szénégetés inkább a Bakonyban élő nemzetiségek foglalkozása volt, mint a magyaroké: Gyertyánkút első telepesei szénégetők, hamuzsírfőzők, Es^tergár, Borzavár főfoglalkozása a XIX. század közepén a szénégetés, Porva német lakosai szénégetésből és fakereskedésből éltek. Vápateszéren hajdan „rengeteg" erdő volt, s az első telepesek mész- és szénégetők. Szénégetésre utal sok helynév pl. ,,Szénégető dűlő". A XIX. század végén Dudar környékéről hetente 120-130 mázsa faszenet szállítottak Veszprémbe és a szomszéd megyébe. A szegény ember hamar beletanul és előbb-utóbb belekap ebbe a kormos mesterségbe. Szenet égettek még olykor a kovácsok, iparuk számára. A szénégetés lényege, hogy a kivágott fát (az ölfát) kúpalakban összerakják, földdel, de még inkább korábbi szénégető helyek, szérűk porával befedik és meggyújtják, hogy lassan a föld-, portakaró alatt megszenesedjen. Hat-hét A NAGYHÁZ ELSŐ SZOBÁJÁNAK ABLAKAI