Vajkai Aurél: Bakonybél. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

szerint a hátsó) helyiségét használták, raktárnak a pajtát, a padlást. Az egyszerűbb műhelyben legtöbbször csak a kaszanyél készítéséhez szükséges felszerelés volt látható: tuskó faékkel, vonószék, fejsze, topor, keskenyfűrész, nagy fűrész, kis sulyok, nagy sulyok, szélesebb, keskenyebb vonókés, gömbölyítők vagy simítok, kornic vagy körmöző, kacskörmöző, kacsbevéső, furdáncs, cifrázó, vésők. A szerszámok legnagyobb részét a faragó ember készítette. De voltak jól felszerelt faragó műhelyek, ezekben az említetteken kívül igen sokféle, változatos, különböző rendeltetésű eszközt találhattunk, némelyik kamrában több szerszám volt, mint egy jól berendezett asztalosműhelyben. Ide tartoztak még a különböző fűrészek, fúrók, gyaluk, vésők, bárdok, a kaszából alakított kurbic a járom cifrázására, keréktalpkerítő, cirkeliom vagyis a körző. Az egyes faragók közt egyéni különbségek voltak, pl. egyikük gereblyét nem szívesen csinált, mert az nagyon piszmogó munka, a másik viszont úgyszólván csak kaszanyelet faragott. Nagyobb megrendeléskor egy család egy tél alatt ezerháromszáz kaszanyelet is elkészített, fehérvári, szekszárdi kereskedők hordták el, a kereskedők rendszerint helyben vették meg a faragott holmit, de volt helybeli fuvarozó is, aki összevásárolt egy csomó faragott tárgyat és elhordta a környékre. Bakonybélen vagy száz évvel ezelőtt a tehetősebb gazdák összevásárolták a szegényebb munkásoktól a kész szerszámokat és a pozsonyi, győri, pesti vásárokra fuvarozták, s ezen a vásározáson a gazdák meglehetősen megvagyonosodtak. De ugyanakkor maguk a faragók is összeálltak, telerakták a szekereket mindenféle készítménnyel és lefuvarozták a Balaton mellé vagy Pápa, Győr környékére és árujukat gabonaneműekre, kukoricára cserélták át. Szegényebb asszonyok apróbb szerszámokat cseréltek be a környéken ételneműre és azt a fejükön zsákban vagy vékában hozták haza. A faragók általában ismerték a piac igényeit, a vevőközönség hagyományos szokásait. Csak egy példa erre: a használatos kaszanyél formája vidékenként változik, az egyik helyen pl. nagyobb kaccsal használják. Már mos a jó faragó ezt pontosan tudta és ennek megfelelően faragta kaszanyeleit is, s a távolabbi vidékek gazdái, Tolnában, Somogyban ízlésüknek megfelelő szerszámot vehettek a vásárokon a bakonyi faragóktól. A nagy faragó központ, Bakonybél 1906-ban lett önálló nagyközség, s a lakosság főfoglalkozására utal a község pecsétnyomójának címere is: azon fafaragó eszközöket láthatunk. A kereskedelemmel kapcsolatban irányárként felsorolhatjuk, hogy 1941-42-ben a kaszanyél ára nagy tételben darabonként 1,50 pengő volt, szénvonó, söprű, gyalogszék, gereblye, lőcs ára 1-1 pengő, sütőlapát 4 P, dagasztószék 5 P, iga 8 P, tragacs 10-12 P, egy pár kocsioldal 20 pengő volt. Bakonybélben különben 1951-ben háziipari szövetkezet alakult ötvenhárom taggal, s faipari, háztartási és mezőgazdasági cikkek gyártásába kezdtek. Zircen hasonlóképpen talicska- és szerszámnyél készítő szövetkezet létesült.