Vajkai Aurél: Bakonybél. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

A BAKONYI PÁSZTORKODÁS A Bakony makkot termő erdeivel a múltban kiválóan alkalmas volt a sertéstartásra, a bakonybéli apátság 1036. évi, a tihanyi apátság 1055. évi alapítólevele mát megemlékezik erről. Bél Mátyás földrajztudósunk írja Notitiájában az 1730-as években: a Bakony oly tömegben termeli a makkot, hogy a sertések megszámlálhatatlan csordáit tudja táplálni, s a Bakonyban a kóborló disznóknak egész csapataival találkozhatunk, melyek télen, úgy mint nyáron, kinn tartózkodnak és ott térnek nyugovóra, ahol az éjszaka meglepte vagy ahol a makk bősége visszatartotta őket. - „A disznóhús, szalonna, sonka" - írja továbbá Bél - „a legfőbb élelme a Veszprém megyei népnek, s akit meg akarnak tréfálni, arra azt mondják, hogy nekik a marhahúsuk az erdei fán terem s odamutogatnak az ujjukkal." Az erdei pásztorkodás, a legeltetés fontos szerepet töltött be az akkori gazdasági életben, s jelentősége megmaradt a múlt század derekán is. Fényes Eleknek 1836-ban megjelent földrajzi-statisztikai munkájában olvashatjuk, hogy Szlavóniából, a balkáni Törökországból évente 150,000 sertést is felhajtanak a Bakony „roppant bikkes, tölgyes erdőségeibe", ott kiteleltetik, a makkon meghízlalják, majd továbbítják Győr, Sopron Bécs felé. Az ez idő tájt itt járt francia geológus, Beudant megemlíti, hogy a Bakony csererdejében ezrével makkoltatják a félvad disznókat. Külön tájfajtánk volt a híres bakonyi disznó, sovány, nagy sörtéjű, vaddisznóhoz hasonló, jól futó, vad természetű állat, idegen ember nemigen kerülgethette a disznósereget, kutyával sem lehetett odamenni, még 31 a farkast is megölte. Ha úgy került sorra, a kanászt is