Koncz Pál: Papírmívesség és könyvművészet Veszprém megyében a 18-20. században (Veszprém, 2017)
Tanulmányok - Művelődéstörténet
MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET a veszprémi Séd-patak vizében áztatták. Döntően ezért is települtek a patakpartra a tobakok. Az áztatás közben, főként annak végeztével a bőröket lehúsolták (Abfleischen), mégpedig a hagyományosan kaszának mondott szerszámmal. Ez a szerszám az egyik fő jelképe a mesterségnek. A húsoló, vékonyító munka másik eszköze a tőke volt, ez rendszerint félhenger formájú törzs. Elnevezése utal rá, hogy eleinte félbe-hosszába vágott fatörzsre fektették a húsolandó bőröket. A tőkét a borkészítés más-más munkafolyamataiban újra és újra használták. A tímárok tőkéjéhez képest kisebbek voltak, mivel a készített bőrök is kisebbek. A tőkén, kaszával végzett húsolás után, melynek során a hártyás, laza zsíros részeket eltávolították, következett a szőrtelenítés, kopasz- tás. Ennek előkészítéseként meszezték a bőröket. A frissen oltott, még meleg mésztejjel bemeszelték a bőrök irhás, húsoldalát, színükről összerakták, hogy a gyapjat, szőrt védjék a mésztől. Egy-két napig állt így meszezve a bőr. A meszezéssel fellazított szőrt, felhámot és a maradék húsos réteget ezután eltávolították, majd a bőröket ismét kiáztatták a patakba állított, lyuggatott oldalú hordókban. A jól kimosott bőröket a műhelyben szí- nelő kaszával ismét megkopasztották, teljesen eltávolítva a szőr- és mészmaradványokat. A mész- tejbe rostált fahamut, hamuzsírt is kevertek. A korábbi időkben mész nélkül, pusztán hamuzsírban duzzasztották szőrtelenítés előtt a bőröket. A meszezés, majd az ezt követő szőrtelenítés utáni alapos mosás sem távolította el tökéletesen a meszet, ezért a bőröket pácolni kellett. A pácle- vek erjesztett, savanyú anyaga az oldhatatlan mészvegyületeket oldható mészsókká alakítja át. A korabeli pácok a tobakmesterségben házilag elkészített kutyaürülék pácok voltak. Kisebb bőrökhöz más tímárok is alkalmazták, míg nagyobb bőrökhöz szokott volt a tyúk- és galambürülékböl való pác. A csontokkal is táplálkozó kutya ürülékének foszforsavtartalma jó mésztelenítő, puhító pácot adott. Az ősi arab és török finombőrké- szítésben is alkalmazták igen régóta. A veszprémi céhben a kutyaürülék szedése a legények kötelessége volt. Ennek ábrázolása megvan a céhkorsón is. A legények kisebb faedénybe, rocs- kába kettéhajtott vasabroncsból készült csipeszszel szedték. A legények a régebbi időkben egyáltalán nem szégyellték ezt a foglalatosságot; sárga kötényben, zöld szalaggal feldíszítve járták az utcákat. Rajtuk kívül, később egyre inkább cigányasszonyok és -gyerekek szedték, és eladták a tobakoknak, tímároknak. Az ürüléket a tobak leforrázta, majd megszűrte, hígította. Ebben párolódtak a bőrök 5-6 órán át. Közben forgatni, mozgatni kellett. Fontos munka volt a bőrök gázolása, taposása a páclében. A páclevet jól kimosták, majd a bőröket ismét húsolták, vakarták. Az eddigi munkafolyamatok eredménye a nyers, előkezelt pőre. Ennek konzerválását, használ- hatóvátételét a cserzés biztosította. A céhes kismesterek a timsót, konyhasót, állati zsiradékokat, faggyút és növényi cseranyagokat alkalmazták konzerválásra. A 18-19. századi, magyarországi kordoványosok és szattyánkészítők erre a célra a cserszömörcét, pontosabban a Cotinus coggygria fajt használták. Ennek előfordulása a Bakonyban, Veszprém környékén régóta ismert. A 18. századtól Bécsbe, onnan Németországba, Hollandiába is szállították a csergubacs mellett. Sárgafának, német nyelvterületen parókafának is nevezték (Perückenbaum) bolyhos, parókaszerú virágzata miatt. Veszprém megyében e szömörce szedése, aratása jelentős jövedelmet jelentett azoknak, akik a szömörcés erdőmenti területeket külön ezért bérelték. A szedett szömörcét a szárítópadláson tartották a mesterek, felhasználás előtt finom porrá zúzták. A törést kallóban végezték, ennek kalapácstegelyvégén állva a mester valóságos tobaktáncot járt, melynek fázisai hagyományosan előírtak voltak. A veszprémi tobakok a szömörcét nem forrázták, nem főzték meg, csak áztatták. A levet melegen öntötték a taposó-gázo- ló vályúba. A vályú mellé szerelt korlátba kapaszkodva a betett bőrökön tapostak. A múlt század végén már többnyire csak kéziszerszámokkal forgatták a bőröket, nem taposták. Cserzés közben gyakran szórtak még száraz cseranyag-port is a bőrökre. Másik cserzési fogás volt a préseléssel történő, zsákos cserzés, ennek során zsákszerűén bevarrták a bőrt, megtöltötték meleg cseriével és kövekkel lenehezítették. A nyomás belülről átszivárogtatta, átpréselte a cseranyagot. A cserzés mértékét a bőr keresztmetszetének elszíneződésén ellenőrizték. A munka végeztével a bőröket ismét kimosták, majd hűvös helyre felakasztva szárították. Ahhoz, hogy a cserzett bőrből készáru; jó kordovány vagy szattyán legyen, a bőröket még ki kellett készíteni. A kikészítés fogásai, műveletei a puhítás, simítás, festés, fényezés és felületi mintázás. Ezek a lépések már nem speciálisak, tehát lényegében megegyeznek a rokon bőrkészítő mesterségekkel. A veszprémi tobakok lehetőleg a szabadban, patakparti udvarukon 276
