Rainer Pál: 31-es morzsák. Dokumentumok, adalékok, apróságok a m. kir. 31. veszprémi honvéd és népfölkelő gyalogezredek történetéhez és utóéletéhez 1914-1941 (Veszprém, 2017)

„Ma még piros élet, holnap fehér álom…” (Bevezető)

14.

dik és a karsztos vidék minden rossz tulajdonságaiban bővelkedik. Fű, fa, növény, víz hiányzik, csak szikla mindenfelé. Hisz Doberdó néven hallottuk már ennek a pokolnak a hirét. Ezen a kietlen karsztos, mészsziklás hegyi összevisszaságon, a kopár, csupasz kúpok, lyukak, debrők és dolinákon át kanyarog a mi Isonzó-hadseregünk harcvonala, s az a harcvonalszakasz is, melyben Kostanje- vica tájékán a mi hadosztályunk vívta meg a kétéves olasz háborúnak legnagyobb csatáit, május hó utolsó negyedében. Ezen a harctéren kellene mindent elfoglalni az olasznak, hogy megnyíljon előtte az út Trieszt felé. Nos ennek a kapunak a kulcsát hős magyar fiuk tarják szuronyos kezükben. Nagy fáradsággal, éjjel-nappali munkával, szívós kitartással vágják, robbantják, fúrják be katonáink födözékeiket a sziklás talajba és emberfeletti munkával építenek lyukakban, mélyedésekben tüzelő állásokat és óvóhelyeket. Közeire tolják az ellenséghez tábori Örseiket és figyelőiket, kik mint a rovar a csápjával, állandóan tapogatják az ellenséget és hírül adnak mindent, ami fontos, és tudnivaló. Van a vonalaink előtt többsoros, mindenféle akadály és azután jön a födözékek, árkok, lyukak egész labirintusa, amiket a gyalogság, tüzérség és mindenféle egyéb különleges feladatú katona tart megszállva. A tüzérség kezdi a csatát, neki az a feladata, hogy lőjje szét messzehordó fegyverével az ellenséges tüzérséget, a födözékek vonalait, rombolja le az ellenséges állás előtt levő akadályokat, hogy legyen útja, kapuja a gyalogságnak. A tüzérség készíti elő a támadást, ha támadunk, ő puhítja meg tüzével az ellenséget, ha az támad. És ha kitör az ellenség pergőtüze, az a félelmetes

15.

ágyutüz, melyben az ágyuk bömbölése, a felrobbanó gránátok, srapnelek, aknák, torpedók zajával egy félelmetes morajjá válik, melynek felcsapodó lövedékei, a szétzúzott szikladarabok kövei föld és porfelhő, a füst, gáz elsötétítik a napot, megremegtetik a földet. Akkor a mi tüzérségünk igyekszik az ellenség tüzérségét a saját tüzével leküzdeni, fürge kis bakáink pedig szuronyukat kezükben szorongatva, fedezékükben lehetőleg jól fedezve, lelkesedéssel várják azt a pillanatot, amidőn az ellenség az ő tüzérségével már jól szétlőttnek véli állásainkat, rohamra érettnek gondolja a helyzetet, vagy beszünteti tüzét, vagy a mi vonalaink mögé messze célozva adja le az úgynevezett zárótüzet, hogy gátolja azt, hogy elül lévő vonalaink hátulról támogatást kapjanak. Ez az a gyönyörű pillanat, amidőn a mi magyar véreinknek szeme felcsillan, szive nem remeg, hanem hősies elszántsággal megy bírókra a mi árkaink felé özönlő ellenséggel, melyet megvet és megver. Ez az a pillanat, amidőn tüzérségünk egy részének félelmetesen tüzelni kell az ellenségre mindaddig, amig azt a saját embereink veszélyeztetése nélkül teheti, ez az a pillanat, amidőn a tüzérség úgy benne él a roham fergetegében, mintha annak kellős közepében állana, feszülten vigyáz, szemét úgy tartja a rohamra keveredett, itt előre rohanó, amott visszavonuló, máshol ellentámadásra induló saját csapatainkon, mint a műtéthez altatásra fektetett ember pulzusán az orvos a kezét. Most! Itt vagy ött tüzelni. Most! Itt vagy ott beszüntetni a tüzet, külömben még egy pillanat és már saját embereink vérét ontjuk, ahelyett, hogy segítene nekik. A gyalogságunk, a mi derék veszprémi magyar honvédeink tizenhétszeres rohamot vertek vissza 48 óra alatt, mondja a hivatalos jelentés. Oh ez a 17 roham nem úgy képzelendő, hogy ott ahol a 31-es honvédek voltak, szép

16.

egyenes vonalon tizenhétszer kelt párviadalra a két ellenséges csapat. Nem! Mostan egy roham alatt az össze-vissza kanyargó harcvonalnak egyik részén betört már talán az ellenség, ott ahol talán nem is volt megszállva a vonal. Hamar berendezkedik, igyekszik a vonalat erősíteni és már magáénak tartja azt, ekkor vagy tüzérségünk lövi szét őket, vagy hirtelen, mint a fergeteg csap le rá egy 31.-es szakaszunk, vagy századunk rohamcsapata és nincs kegyelem, feltartózhatatlan ellentámadással visszaveszi azt az ellenségtől, mely észnélkül fut vissza ha tud, s pusztul el üldöző fegyverünktől, vagy ha helytáll kézitusára, szuronyra megy a dolog, ahol azután az olasz nem bir megállni a mi fiaink előtt. A vonal egy másik részén huzamos ideig küzd egymással szuronnyal, késsel, tőrrel, puskatussal a két ellenfél és az ügyesé, a félelmet nem ismerő magyar katonáé lesz itt is a győzelem, mert a mi fiaink bátrak, vitézek és hősök. Egy ilyen részletről szól az a jelentés, melyről hirt vettünk ezredünktől, amit egy 31-es hadnagy Dragonics Ferenc151 küldött írásban az ezredpa151 Draganits Ferenc ipariskolai tanár, tartalékos főhadnagy. 1912-ben a 17. (székesfehérvári) honvéd gyalogezrednél szolgálta le önkéntesi évét. 1914. júl. 28-án vonult be a 31-es honvéd gyalogezredhez. 1915. jan.-ban ment az orosz harctérre, ahol a Kárpátokban ápr. 17-én megsebesült. 1915. júl.-tól ismét a fronton. 1915. dec. zls. a 2. szd.-nál. 1916. dec.-ben a XXIV. menet zlj. 1. szd.-ával kiérkezve, a 4. szd. pksg.-át vette át, mint hdgy. Kostanjevica (1917. máj. 23-25.) egyik hőse. 1917. jún. 2-án a St. Dánielben a IV. Károly király előtt tisztelgő 31-es küldöttség vezetője. 1917.

81