Perémi Ágota (szerk.): Hadak útján. Népvándorlás Kor Fiatal Kutatóinak XXIII. konferenciakötete (Veszprém, 2016)
Kápolnás Olivér: Kísérő a túlvilágra – mongol és mandzsu írott források alapján
az elhunyt hátasa a túlvilágon, vagy egyszerűen kedves használati tárgyként helyezték mellé. A tevével kapcsolatban azonban felmerülhet egy újabb megoldás is. Erről az állatról azt tartják, hogy nagyon jó a memóriája, és az egyszer megismert utakat, helyeket nem felejti el. A szóbeli mongol hagyományban megtalálható az a gondolat, hogy a temetési szertartáskor egy teveborjút öltek le az anyja szeme láttára. Mivel a hantra semmiféle jelet sem helyeztek, esetleg lovakkal le is tapostatták a környéket,16 így később már nem lehetett megtalálni azt. Egy év elteltével, mikor újra fel kívánták keresni a sírt, akkor magukkal hozták azt a tevetehenet, amelynek korábban leölték a borját. Az anya megtalálta és jelezte a helyet, ebből lehetett következtetni a sírra. Ezt évente meg kellett ismételni, mert a teve kétévente ellik, és az új borjú születésével már nem fog visszamenni a korábbi csemetéjéhez. Ez a szokás azt is mutatja, hogy a síron semmiféle jel sem volt, mert akkor felesleges lett volna ezt a kissé körülményes módszert használni. A teveborjú leölésének másik oka az anyaállat bőgetése lehetett: a tevetehén borja elvesztésekor szívszaggatóan sír.17 A szokás, hogy magas rangú halottal kísérőt küldenek a túlvilágra a mongol írásbeli hagyomány ezt Dzsingisz kán halála kapcsán is említi. A legenda szerint az uralkodó a halála előtt megparancsolta a kíséretének, hogy vele együtt haljanak meg, de végül egyik bizalmasára hallgatva elállt ettől a szándékától.18 A mongoloktól keletre lakó mandzsuk által hátrahagyott forrásokban is szerepelnek túlvilágra küldött kísérők. 1603-ban a (proto)mandzsu Nurhacsinak meghalt az egyik felesége, az ő temetéséről van egy érdekes adat: Nurhacsi, mert szeretett felesége meghalt és szomorúság emésztette, elkísértette őt [a túlvilágra] négy nemes lánnyal, akik a feleségének szolgáltak,19 Az idézet a Mandzsuk igaz története [Manju i yargiyan kooli] című mű első, azaz az 1635-ös kiadásában szerepel, a későbbi, kissé átdolgozott változatokból hiányzik a kísérőkről szóló rész.20 Valószínűleg később már maguk a mandzsuk sem tartották elfogadhatónak ezt a szokást.21 16 Kesigtoitaqu 1998,505. A lovakkal letaposott sír párhuzamaira: László 1977,17 l.skk. 17 Qurcahug 2003,211-212. 18 Bawden 1955,141. 19 Taizu sure beile haji fujin ofi delheme yadame. fujin i taküraha duin sain hehe be dahabuha. Idézi: Chieh-hsien Chen 1988,60. 20 Chieh-hsien Chen 1988,60. 21 Lee 1970,12.; Elliot 1999,39 skk. A másvilágra kísérés szokására az utolsó ismert adat 1643-ből származik. Az elhunyt mandzsu uralkodót, Hung Tajdzsit (1626-1643) két szolgája (Andali és Dandali) követte. Azonban őket már nem az uralkodóval közös sírba temették, hanem külön-külön lettek elhantolva. Évekkel a haláluk után sztélét emeltek az önfeláldozásuk emlékére.22 Az egyiküknek, Andalinak a sztéléje megmaradt, a meglehetősen lekopott mandzsu és kínai feliraton Shunzi (1644-1661) császár E/1. személyben szól az olvasóhoz, ebből a lényeges rész: Mikor az apám, Taizung császár [=Hung Tajdzsi] meghalt, akkor [Andali] nagy érdemre gondolván önmagát nem sajnálva követte őt.23 A 17. század után az elhunyt önkéntes/erőszakos kísérése gyakorlatilag megszűnt. A 20. század elején egy mongol tudós (Lubszang- csüjten) terjedelmes munkát írt a mongolok szokásairól. A temetéssel kapcsolatban annyit ír, hogy régen volt egy olyan szokás, hogy a 73. életévüket betöltő időseket megölték, ezenkívül megjegyzi, hogy a holttestet vízbe lehetett dobni, földbe temetni vagy tűzben hamvasztani.24 Se emberi, se állati kísérőkről egy szót sem ejt, amiből következik, hogy a 20. század elejére a kísérő küldésének szokását már hírből sem nagyon ismerhették a mongolok. A mongolok lakta terület hatalmas, vannak, akik füves pusztán, vannak, akik félsivatagos vidéken, vannak akik ligetes, erdős-mezős tájon és olyanok is akadnak, akik erdő mélyén éltek. Az eltérő földrajzi környezet és más népcsoportok hatása miatt nem lehet teljesen egységes temetkezési szokásokról beszélni. Mindent összevetve: a mandzsu és mongol forrásokban nincs sok adat a túlvilágra való kísérésnek. Az adatokból csak annyit lehet biztosan mondani, hogy többek között szeretett feleséget, másrészt állatot küldtek az elhunyttal, ez történhetett erőszakkal, illetve önkéntesen. Az emberi kísérő küldésének szokása a mongol területeken és Mandzsúriában csak a 16., 17. században szűnt meg, lovat pedig feltehetően még a 18. században is küldtek az elhunyt után. 22 [Andali és Dandali] sírhantján sztélét emeltek. Ők Hung Tajdzsi halálakor követték őt, emiatt hűségük meg lett örökítve. Obuyan-dur kösiy-e citayun bayiyulba . ede inu tusalan taizung tngri boluysan cay-tur. ede dayaysan-u tulada. siduryu-yi temdegiegsen buyu. Dumk 1991, 5. köt. 567. 23 Ama taizung hüwangdi urihe fonde íumin kési be günime beye be hairandarakü dahafi. A sztélé jelenleg a Shenyangi (Kína) Palotamúzeum szabadtéri kiállításán látható, felirata publikálatlan. 24 Lubsangcüiten 1981,131. 195
