Molnár Jenő (szerk.): Magyarság és a Kárpát-medence. Az első bécsi döntés című nemzetközi konferencia tanulmányai (Veszprém, 2015)
Stark Tamás: Rabszolgasorsra kényszerítve
kazahsztáni Dzsezkazganban, Karagandában. Az Ural-vidéki nagy táborkörzetek közül Szverdlovszk és Karabah térségében dolgoztak magyar foglyok. Nagy tömegben kerültek magyar elítéltek az északi sarkkörön túlra is, a pecsorai medencébe, Vorkutára, Norilszkba és a Kolima folyó térségébe. Dolgoztattak magyarokat Dél-Szibériában, Bratszk és Tajset környékén is. A foglyok élet- és munkakörülményei függtek a parancsnokoktól, az őr- személyzettől és a helyi lakossággal való viszonytól, továbbá a jórészt ma is ismeretlen „felsőbb utasításoktól”. De a lágeréletre befolyást gyakorolt a társadalmi és földrajzi környezet, az éghajlati viszonyok és a rabság időpontja is. A lényeges különbségek ellenére a lágerélet mindenhol a nyomort, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget és a tömeges halálozást jelentette. A foglyok hosszú ideig történő tartására és dolgoztatására alkalmas táborok rendszere folyamatosan épült ki a háború alatti, illetve a háborút követő években. A fogolytábort általában négy sor kerítés vette körül. Két magas kerítés állt 3-4méterre egymástól, majd 4-5 méterre a két párhuzamosan futó kerítéstől kifelé és befelé is 1-1 méter magas védelmi fal húzódott. A belső, alacsony védelmi fal volt a határ, annál tovább a foglyok nem mehettek. A két magas drótkerítés között mozogtak az őrök. A tábor sarkaiban megfigyelőtornyok álltak. Az őrök általában durvák voltak: vállukról gyorsan lekerült a puska, ha gyorsabb mozgásra kellett kényszeríteni a munkahelyük felé vánszorgó foglyokat. A puska csövével fenyegették, a puska tusával meg ütötték a le-lema- radozókat, gyengén teljesítőket. Gyakran konkrét ok nélkül, pusztán elrettentésként is verték a rájuk bízottakat. Általában a fiatal, még gyerekkorban lévő őrök voltak a legkegyetlenebbek. A foglyok maguk között „Sztálin-fi- úk”-nak, illetve „gyárban készültek”-nek nevezték őket, utalván arra, hogy gondolkodás nélkül ütöttek. Könyörtelenül rálőttek azokra, akik munkába menet vagy jövet a kimerültség miatt kidőltek a sorból. De voltak olyan őrök is - főleg idősebbek -, akik cigarettát adtak a foglyoknak, és velük együtt dézsmálták meg a tábor kerítésén túli almakertet, mert nemcsak az őrzőitek, hanem - nagyobb adagjuk ellenére - az őrzők is éheztek. De még a jó szándékúak is általában csak lopva segítettek, mert a szovjet társadalomban elvetett általános bizalmatlanság légköre köztük is uralkodott. Az őrök legjobban egymástól féltek, ezért ha együtt voltak, az egyébként jóindulatúak is durvának és keménynek mutatkoztak. A táborokat a foglyoknak kellett felépíteniük. Az állandó szálláshelyül szolgáló, általában 300 fő számára készült barakkok félig földbe ásott, kohósalakkal kibélelt, egyszerű deszkaépítmények voltak. A nagyobb, 1000-1500 fős fogolytömegek elhelyezésére téglából építettek szálláshelyeket. Ezekben hosszú folyosókról nyíltak a szobák. Az alacsonyabb szobákban egyemeletes, a magasabbakban két-három emeletes deszkasor volt. Az ágyaknak nevezett 56
