S. Perémi Ágota (szerk.): Emlékkötet Laczkó Dezső születésének (1860-1932) 150. évfordulójára (Veszprém, 2011)

RAINER PÁL: „Ülj le, te krumplicsősz!" Laczkó Dezső életéről, Trencséntől Veszprémig

is előfordultak, pl. gr. Széchenyi Zsigmond vagy Szurmay Sándor ny. állományú gyalogsági tábornok, korábbi m. kir. honvédelmi miniszter, mindkettő jeles vadász és egyben vadászati szakíró. A kortársak szerint szép vadászkutyákat tartott. (Hogy a vadászebek hol szállásoltak a rendházban, erről nem szól a fáma.) Baráti társaságban szívesen adomázott és énekelt népdalokat vagy magyar nótákat. Fényképek tanúsága szerint dohányzott, szipkából szívta cigarettáit. (18. ábra) A terepen meglehetősen jól eligazodó igazgató úrról följegyezték, hogy Budapest házrengetegében idősebb korában is csak térképpel tudott tájékozódni. Egyik zsebnoteszában csakugyan megőrződött Budapest belvárosi utca hálózatának saját kezűleg berajzolt térképe. Noteszeiből sohasem hiányzott az aktuális vasúti menetrend Veszprém környéki kivágott és beragasztott részlete. Halála közeledtekor orvosa intette, kímélje magát, akkor talán pár nappal még meghosszabbíthatja az életét. Laczkó nem igen törődött az orvosi utasítással. Inkább igyekezett még egyszer felkeresni barátait, ismerőseit, mindazokat, akik számára fontosak és kedvesek voltak, hogy utoljára még szót válthasson velük. Tudatosan, keresztény ember módjára készült a halálra, amelytől nem félt, igyekezvén rendet hagyni maga után a földi világban. Szűcs Imre rendtársa említette a Laczkóról írt nekrológjában, hogy egy a Magyar Cserkészszövetségnek befizetendő öszszeghez tőle kért csekket a halála előtti napokban. Semmiképpen nem akarta ugyanis, hogy olyan kép maradjon utána, hogy halála ürügyén nem teljesítette esedékes pártoló tagsági számlája befizetést. Szűcs Imre, látván öreg rendtársa beteg és gyenge állapotát, zavarodottan próbálta vigasztalni. Laczkó azonban villámgyorsan leállította: „ Ugyan, édes gyermekem, nem kell engem vigasztalni! Ha lejár a rugó, megáll a gép! Ez az én rugóm (itt a szívére mutatott) is elkopott 72 év alatt, hát a gépezetem is megáll. Ez a dolgok természetes rendje. Ennyiért is hálás legyen az ember a Gondviselésnek." Rhé Gyula barátjának pedig ezt mondta röviddel halála előtt: „Én reám annak idején egy múzeum létesítésének és vezetésének terheit bízták és e megbízatásnak, úgy érzem, becsülettel eleget tetem." 1932. október 28.-án halt meg Veszprémben. (19. ábra) Rendtársai mellé temették el az Alsóvárosi-temetőben. Temetésére jóformán az egész város kivonult, de barátai, kollégái, tisztelői távolabbról is eljöttek. Hiszen olyan embert temettek, aki egész életében diákjaiért, múzeumáért, az őt körülvevő közösségért dolgozott. A temetési szertartást Simon György prelátus-kanonok végezte. A sírnál a kultuszminiszter nevében Marton Imre miniszteri tanácsos, a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti osztályának igazgatója, a tudományos világ, saját családja és barátai nevében pedig ifj. Lóczy Lajos, a Földtani Intézet igazgatója búcsúztatta. A Veszprém határában lévő forrást 1935. augusztus 25.-én nevezték el Laczkó Dezsőről. Rövidesen mozgalom indult, amely szobrot kívánt állítani Laczkó Dezsőnek. Ennek eredményeképpen készítette el Medgyesi Ferenc szobrászművész Laczkó egész alakos, reverendás, geológus kalapácsot tartó szobrát, amelyet 1937. október 24.-én avattak fel a múzeum előtt. Az 1939/1940es tanévtől kezdve a Veszprémi Piarista Főgimnáziumban az Önképzőkör természettudományos szakosztályaként működött a nevét viselő Laczkó Dezső-kör. Szobrát 1951. március 23-a éjszakáján „ismeretlen tettesek" ledöntötték. Feltehetően újbóli felállításakor került a „klerikális" tudós szobra jelenlegi, kevésbé frekventált helyére, a múzeum épülete és a Bakonyi ház közötti területre. Személye és munkássága azonban a szocializmus évei alatt is kikerülhetetlen maradt, legfeljebb nem hangsúlyozták szerzetes voltát. A piaristák hamvait - így Laczkó Dezsőét is - a megyei kórház bővítésekor, 1982. május 18-19.én helyezték át az Alsóvárosi-temetőből a Vámosi úti-temetőbe. Fő alkotása, a veszprémi (eredetileg Veszprémvármegyei-, majd Bakonyi-) múzeum 1990. március 1. óta viseli első igazgatója nevét. A csaknem harminc esztendeig általa vezetett múzeum adattára az igazgatósága alatt keletkezett és lényegében hiánytalanul megőrzött hivatalos iratok mellett, őrzi tetemes memiyiségü személyes irathagyatékát is. Megmaradt zsebbe való noteszai segítségével jóformán napról-napra rekonstruálhatóak életének 1903 és 1932 közötti évei. Ezekből követhetőek megyebeli vagy távolabbi mozgásai, különféle hivatalokkal, hatóságokkal való tárgyalásai, ásatásai, terepmunkái, gyűjtőútjai, vadászatai és még sok más egyéb életével kapcsolatos momentum. A több százra tehető, az 1890es évektől kezdődően haláláig terjedő időszakból eredő, hozzá írt levél és levelező-lap alapján pedig meglehetősen jól felvázolható ismeretségi és baráti köre, kollegiális kapcsolatai. A levelek között, számukat tekintve, a legtöbbet a jó barát Lóczy Lajos írta. De képviselteti magát ezen matériában a korszak jóformán valamennyi jelesebb múzeumi, egyetemi szaktekintélye (esetenként külföldi-ek is), muzeológusok, régészek, történészek, művészettörténészek, geológusok, természettudósok, továbbá pap és tanár társak, vagy a veszprémi 31 es honvéd és népfelkelő gyalogezredek több isme11