Regenye Judit: Kő és agyag. Település és életmód a neolitikum-rézkor fordulóján a Dunántúlon (Veszprém, 2011)

3. A késő lengyeli kultúra a Dunántúlon

sír (csontvázas) a meredek domb oldalán lefutó, már a telep életében betöltődött vízlevezető árok alján feküdt, másodlagos helyzetben, hiányosan (24., 25. kép). A csontváz mélysége 210 cm, tájolása nagyjából északkelet-délnyugati, amennyire a nem antropológiai rendben fekvő csontok alapján ez egyáltalán megállapitható. A csontokat Zoffmann Zsuzsanna vizsgálta meg, megállapítása szerint adultus korcsoporthoz tartozó nőről van szó.'7 Nem tudjuk, hogy a váz hogyan került az árokba, lehet baleset, de lehet egy elmosott sír is. Melléklete nem volt.

Városlőd-Újmajor. egy hamvasztásos sírt tártunk fel, az előbbihez hasonlóan szétszántott állapotban (26., 27. kép). A3, árok keleti felében, 25 cm mélységben került elő. A hamvakat az eke széthúzta mintegy 5 m hosszan. (A hamvak egyébként a talajban csak nyomokban voltak észlelhetők.) A sir az 1. objektumhoz tartozó omladékréteg- be volt beásva, foltja nem volt megfigyelhető, és emiatt természetesen a sírmelléklet sem volt teljes biztonsággal elválasztható az omladékban lévő leletektől. A hamvak mellett csoportosuló edénytöredékek alapján a sírhoz tartozhatott egy csőtalpas tál (csonkakúpos tálrész és közepesen magas, kihajló aljú csőtalp) néhány darabja, továbbá egy kihajló peremű pohár darabjai és egy nagyobb befelé ívelődő aljú edény darabjai (41. tábla 7.).

A 3. lelőhely, ahol sírok kerültek elő, Veszprém. Ez nem tartozott közvetlenül az említett lelőhelycsoporthoz, hanem ahhoz közeli „központi telep” volt nagyméretű, utcákba rendezett házakkal. A lelőhelyen 1972-ben Csányi Marietta és Raczky Pál végzett feltárást (Raczky 1974), 2003-ban pedig a szerző (Regenye 2004, 2006). Az első feltárás során három csontvázas sír került elő, illetve korábban még egy (Raczky 1974. 187.). A második feltáráskor a kiscsaládi sírcsoportra (8 sír) az első házsor nyugati szélének déli végében bukkantunk rá (Regenye 2006a). A sírok mellékletben gazdagok, ahogy a lengyeli kultúra temetkezéseinél ez szokásos. A sírcsoport közepén fekvő 5. sír (férfi) a leggazdagabb: 4 edény, nyéllyukas balta, csiszolt balta, véső, baltatöredék, fenőkő, 6 pattintott kőeszköz, köztük egy obszidián, vaddisznóagyar, 2 csiszolt csonteszköz és 5 gyöngy volt a sírban. A 6. és 7. sír, két női temetkezés egy nagy szemétgödörbe ásva, szintén változatos mellékletet tartalmazott. A 6. sírban 5 edény volt, 2 pattintott kőeszköz és okkerdarabok, a 7-ben 7 edény, 12 gyöngy és 5 szarvasfog, 2 kőeszköz és egy őrlőkő töredék. A 2. (férfi) sír 2 edénye mellett egy átfúrt kőbalta és egy kővéső került elő. A 3. (női) sírba a 3 edény mellé egy pattintott kőeszközt helyeztek. A maradék 3 sírban csak 1 -1 melléklet volt: a 4. sírban egy edény, az 1. gyereksírban pattintott kőeszköz és a 8. (férfi) sírban szintén. Nagyjából egy időben történhettek a temetkezések a kerámia alapján a lengyeli kultúra II. fázisának végén. Feltűnő, hogy a sírcsoport helyét később is szabadon hagyták, bár a feltárt terület egyébként igen sűrűn beépítettnek bizonyult.

A feltárt temetkezések kis száma megerősíti azt az általános megfigyelést, hogy a lengyeli kultúrának a Dunántúl ezen részén hiányoznak a temetői. Lényegében ugyanez a helyzet a Délnyugat-Dunántúlon, ahol nagy felületen sem sikerült temetkezést találni (Bánfíy 1995b. 169.), ugyanúgy Ausztriában (Neugebauer-Maresch 1995. 93.), valamint érvényes a megállapítás a morva festett kerámiára (Podborsky 1993. 528.), sőt a lengyeli kultúrán kívül is találkozunk ezzel a jelenséggel például a Cucuteni-Tripole kultúrában (Gheorghiu 2001), ami azt jelenti, hogy nem csupán helyi sajátosságról van szó, hanem a délkelet-európai neolitikum-chalcolithikum halotti kultuszának egy sajátos megjelenési formájával. A Dunántúlon legfeljebb néhány temetkezés fordul elő a településeken és ezek általában valamilyen különlegességet mutatnak. Bizonyos fokig különlegesnek számítanak maguk a telepeken előkerült sírok is, bár a halott letétele, a mellékletadás ezekben az esetekben megfelel az általános szokásoknak. Mindig csak néhány sír kerül elő, nem a telep egy felhagyott részére telepített nagyobb temető. A sírok között előfordulnak férfi, női és gyereksírok is, tehát nem kor vagy nem szerinti megkülönböztetésről van szó. A közösségnek mindenképpen csupán elenyésző része került így a földbe. A lengyeli kultúra nyugati területének temetkezéseire vonatkozóan ösz- szefoglalóan megállapítható, hogy ezeknél nem annyira a temetkezési, sokkal inkább a rituális jelleg a szembetűnő (Kalicz 1985. 21.). Ez különösen a körárkokban talált sírokról mondható el (Neugebauer-Maresch 2005. 225-227.). Az Ausztriában előkerült sírok szinte mindegyike ilyen. Legismertebb példa Friebritz, ahol 10 sír volt a körárkon belül gazdag melléklettel. A mellékletek megegyeznek a keleti csoport temetkezéseinek mellékleteivel, a férfisírokban azonban utólagos bolygatás nyomai voltak megfigyelhetők (uo.). Körárokhoz kapcsolódik az ippesheimi emberáldozat (Schier 2005. 234-238.) vagy a mühlbachi kutyatemetkezés (Neugebauer-Maresch 2005. 226.), sőt nem ritka, hogy emberi vázrészek kerülnek elő az árkokból. Ez arra utal, hogy áldozati cselekmények történtek ezekben a létesítményekben. A rituális jelleg teljesen egyértelmű a Poigenben előkerült 5 koponyából álló koponyatemetkezés (Berg 1956. 70-76.) és a Langenloisban feltárt kettős sír (Friesinger 1964. 1-13.) esetében. A késő lengyeli temetkezésekről még kevesebb információval rendelkezünk, mint a korai időszakéról. A Délkelet-Dunántúlon a temetők 11

11 Köszönöm Zoffmann Zsuzsannának a sír meghatározását.

65