A Balaton-felvidék népi építészete. A Balatonfüreden, 1997. május 21-23-án megrendezett konferencia anyaga (Szentendre-Veszprém, 1997)

Futó János: Építőkövek a Balaton-felvidéken

védelmi célokat is szolgáltak. Magasságuk még ilyen szétomlott állapotban is meghaladja a 3 métert, alapszélességük pedig az 5 métert. E kiterjedt kőfalrendszernek - főleg a szőlőparcellák esetében - több funkciója is ismeretes. Csapadékos időben a lejtőlemosás hatását erősen fékezi, száraz, szeles időjárás esetén megtörve a szél erejét - csökkenti a talaj széleróziós pusztulását és főleg kora tavaszi, késő őszi időszakban javítja a mikroklímát. Ez annak köszönhető, hogy a napsugárzás hatására a levegőnél sokkal jobban felmelegedő kőfalak napnyugta után - mintegy hőtárolóként - visszasugározzák a magukba gyűjtött meleget, megakadályozva ezzel a tavaszi fagykárokat, illetve ősszel elősegítve a késői szüretet, amely magasabb cukortartalmú szőlőt eredményez. Az itt alkalmazott támfalépítés szinte teljesen megegyezik a falusi kőkerítések falazasi módjával, ezért valószínűsíthetjük, hogy a szőlőterületeken kezdődött a szorosabb értelemben vett Balaton-felvidéki népi kőépítészet. Ezt a nézetet erősíti az a tény is, hogy a telkekről összegyűjtött alkalmas formájú kődarabok helyben rendelkezésre álltak - a szőlőműveléshez, bortároláshoz nélkülözhetetlen - pincék, présházak felépítéséhez. Kőbányászat A falvak lakóházainak és gazdasági épületeinek létrehozásához már kisebbnagyobb távolságra szállítani kellett a követ. Ez származhatott a megművelt földekről is, de az ottani darabok szabálytalan alakjuk miatt magasabb falak felépítésére nem voltak igazán alkalmasak, inkább a házak körüli kőkerítésekhez használták fel. A tartósabb építkezéshez - mivel habarcs helyett sokszor szalmával kevert agyagot használtak kötőanyagként - szögletes, „téglaszerű" kődarabokra volt szükség, amilyet legtöbbször csak a szálkőzetet feltáró kis kőfejtő gödrökből, ún. bicskabányákból tudtak kitermelni. A térségben szinte minden falu határában - ma már csak hosszas keresgéléssel, de még - fellelhetők e gödrök. Sok helyen éppen napjainkban tűnnek el: vagy a település terjeszkedésével ráépítkeznek vagy szemétgödörnek használják őket. Építőkőnek általában a 10-20 cm rétegvastagságú, egymástól vékony agyagcsíkkal elválasztott, pados kifejlődésű, nyugodt településű mészkövek, mészmárgák és dolomitos mészkövek alkalmasak (6. kép). Az ennél vékonyabb kőzetdarabokból - az egységnyi térfogatba szükséges nagyobb mennyiség miatt - jóval tovább tart a fal felhúzása és a szerkezete sem olyan szilárd. Az említettnél vastagabb kőzetdarabok pedig olyan súlyúak, hogy azt egy ember kézi erővel már csak nehezen tudja mozgatni. Ezeket többnyire szögletköveknek vagy kapuoszlopokhoz használták. A rétegzettség mellett fontos szempont volt, hogy a kőzet viszonylag könnyen megmunkálható (darabolható, faragható) vagy már természetes állapotában is darabokra szétkülönülő legyen. Az utóbbihoz szükséges - rétegzettségre közel merőleges - hasadozottságot a földszerkezeti mozgások keltette feszültségek hozzák létre, ideális esetben megfelelő méretű „falazóelemeket" biztosítva az építőknek. A természetben gyakori, hogy éppen a szükséges decimé30