A Balaton-felvidék népi építészete. A Balatonfüreden, 1997. május 21-23-án megrendezett konferencia anyaga (Szentendre-Veszprém, 1997)

Benda Gyula: A Keszthely környéki szőlőhegyek építkezése a hagyatéki és vagyonösszeírások tükrében (19. század első fele)

Nem ismerjük a szőlők jövedelmezőségét, de feltételezhetjük, hogy az egykét kapás szőlő után adózók más kereseti lehetőségekre is rászorultak. Ezek a birtokosok közel felét teszik ki, a kinnélőknek pedig ennél nagyobb részét. A szőlőhegyi lakosság között tehát igen nagy a napszámból, aratásból stb. élők szegénység kifejezés forrásainkban. Mégsem csak szegény kisbirtokosok éltek itt, hanem szinte teljes egészében kihúzódott a városból a törzsökös, igásállatot tartó tehetősebb gazdálkodó réteg is. 1845-ben 104 háztartás ökröt (3 pedig lovat), további 157 háztartás pedig tehenet tartott. Az ökrösgazdák átlagosan több, mint egy kapással nagyobb szőlőterületen gazdálkodtak: átlagos birtokuk 3,7 szemben 2,5tel. A tehént tartók esetében nem jelentkezik hasonló különbség (az ő átlagos birtokuk 2,6 kapás). A hagyatéki vagyonok elemzése is azt mutatja, hogy a szőlőben él egy jelentős állat- és szőlővagyonnal bíró csoport. Ezeket a háztartásokat a 18. század első fele óta bizonyíthatóan Keszthelyen lakó, mindenkor igásállatokkal szántógazdálkodást folytató családokkal azonosíthatjuk. Ez az általunk gazdának nevezett társadalmi csoport a 18. század közepe óta fokozatosan veszít gazdasági és társadalmi befolyásából és a 19. század első felében már szőlőhegyi lakos. Mellettük a szőlőhegyi (szegénységi jelentős része is régi keszthelyi család, akik mindig is a szőlőből éltek, de ahogy korábban említettük, a környező falvak extraneusai is beköltöztek a szőlőhegyre. A reformkori források már gyakran használják foglalkozási, társadalmi megjelölésként a szőlőműves (vinicola) nevet. A szőlőművesek egy része tehenet tartott, de közel egyharmaduk kizárólag a szőlőből és kiegészítő keresetből élt. A szőlőkben kinn nem lakó birtokosok között számos iparos, uradalmi alkalmazott, tisztviselő is volt. 1845-ben az 5 kapásnál nagyobb szőlő után adózók között találjuk a város leggazdagabb kereskedő családját, a Baronokat, három molnárt, két mészárost, kilenc további iparost és regálébérlőt, három vezető uradalmi tisztviselőt, két birkás bérlőt. Emellett uradalmi szőlőkkel és nemesek kezén lévő kisebb birtokokkal is számolnunk kell. A 19. század első felében a szőlőkbe kiköltöző népesség tehát eredetében zömében mezővárosi, társadalmi és vagyoni viszonyait tekintve kettős, egy szegényebb kisbirtokos szőlőműves réteg mellett kinn élt a hegyekben egy ökröt tartó gazdagabb gazdacsoport is. Mellettük számos szőlőt magasabb vagyonú és státuszú városi lakos birtokolt. A szőlőhegyeken a szőlők lábánál rétek és szántóföldek helyezkedtek el. Igen jelentős a rét- és szénagazdálkodás. Az adásvételi jegyzőkönyvek, az erről szóló „szőlőlevelek" és az inventáriumok is általában szőlőket említenek hozzátartozó réttel (és ritkábban szántófölddel). A szántóföldeket részben census vagy napszám fejében az uradalomtól kapták a keszthelyiek. A városiaknak kertjeik, káposztásföldjeik és kukoricásaik voltak. A szőlőhegyi inventáriumok azt mutatják, hogy már a 18. század végén is a terményeket (gabona, krumpli, kukorica, széna) kinn tárolták. A kis mezőgazdasági üzemek központja a 19. század első felében már egyértelműen a szőlőhegyi birtok, függetlenül attól, hogy a városban házat tartottak vagy végképp feladták benti lakásukat. Az 1857-ből ismert kataszteri adatok 299