A Balaton-felvidék népi építészete. A Balatonfüreden, 1997. május 21-23-án megrendezett konferencia anyaga (Szentendre-Veszprém, 1997)
Futó János: Építőkövek a Balaton-felvidéken
A jelen munkánkban szereplő térség azonban - címe ellenére - egy kicsit túlmutat a Balaton-felvidék határain, mivel a téma társadalomföldrajzi megközelítése indokolja a kiterjesztést a szomszédos Déli-Bakonyra, Tapolcai-medencére és a Keszthelyi-hegységre is, de röviden említést teszünk az Északi-Bakony egyes részeiről is, hiszen a népi építészetről szóló monográfiasorozat ezen kötetébe „belefér" az egész Bakonyvidék. Kőfalak a szőlőkben A korai népi kőépítkezés kialakulásához - más tényezők mellett - bizonyára hozzájárult a szőlőművelés is, ugyanis a Balaton-felvidék lejtős hegyoldalait borító laza üledékek és a rajtuk lévő talaj szinte mindig tartalmaz több-kevesebb kőtörmeléket. A kövek az alapkőzet el nem mállott, helyben maradt darabjai vagy a szőlők fölötti hegyoldalak szálkőzetének aprózódásával keletkeztek és a lejtőkön legurulva belekeveredtek a talajba. Ma is gyakran megfigyelhető - és így volt ez régen is -, hogy a talajművelés megkezdése előtt a felszínen heverő, illetve a szántás, kapálás nyomán kiforduló kisebb-nagyobb kődarabokat a gazdák kihordják a mezsgyére, ahol kis kupacokba dobálják vagy a telekhatár mentén sáncszerűen rakják le. Az ily módon - sokszor évszázadok alatt - felhalmozott kő azonban egyre több helyet foglalt el, ezért áttértek a „kerítésépítésre". A gyakran méteres vagy annál is szélesebb kőfalakhoz kívülre szögletes darabokat válogattak, majd közé tették a szabálytalan alakú, vagy lekerekített görgetegeket, kavicsokat. E módszerrel sikerült elérni, hogy az addig sok helyet elfoglaló, mezsgyére kihajított kőanyag - egyre magasabbra rakható - falszerű formát öltött. Mindezt kötőanyag nélkül, csak a kődarabok megfelelő válogatásával és összeillesztésével érték el, az építményt a saját súlya tartotta össze. Idővel aztán a hegy felőli oldalról támasztékot is kapott a kőkerítés, hiszen a lejtős felszínen lemosódó talaj feltöltötte a telek alsó végén keresztben húzódó fal előtti teret, aminek következtében támfalakkal határolt teraszos térszín jött létre. Egyik terepbejárásunk alkalmával, a Csopak és Paloznak közti szőlőkben figyeltünk fel rá, hogy az épülő gázvezetékek árka egy ilyen - mára már eltemetődött - helyet tár fel. Külön érdekesség, hogy a szintvonalakkal párhuzamosan futó dűlőút - valószínűleg nem véletlenül - éppen itt, az egykori támfal fölött, és az általa „megfogott" hordalék tetején halad (4. kép). Ez egyrészt helytakarékos megoldás, másrészt az út erózió által veszélyeztetett, lejtésirányba eső oldala is biztos kőalapzaton nyugszik. A kőanyag fentebb ismertetett módon történő - nemzedékeken át tartó - elhelyezésével (hiszen a talajforgatás és -pusztulás miatt mindig újabb és újabb kövek kerültek felszínre) egészen nagyméretű támfalak jöttek létre, illetve ezek későbbi szétdőlésével sáncok keletkeztek. A Balatonfelvidék szinte minden nagyobb lejtőszögű szőlőterületén fellelhetők ilyen kőfalrendszerek, de különösen nagy méretű régi kősáncokat találtunk Balatonszőlőstől északra 1 km-re, illetve a Pécsely határában álló Zádor-vártól DNy-ra, több száz méter hosszan (5. kép). Ez utóbbi esetben felmerül annak a lehetősége, hogy a szálkőzetkibúvás által alkotott kettős gerincvonulat tetejére rakott sáncok esetleg 28
