V. Fodor Zsuzsa (szerk.): Veszprémi művészek és mecénások a századelőn (Veszprém, 1994)

Báró Hornig Károly megyéspüspök, btbornok (1840-1917) minden rendű és rangú polgára fellett..." - e szép és szívből jövő szavakkal fejeződött be az a köszönet, amelyet Hornig Károly püspök úr mondott a városi közgyűlés elismeréséért 1903. január első napjaiban.

1 Az elismerés és a hála nemcsak ekkor, hanem nagyon sokszor megfogalmazódott iránta, hiszen nagylelkűsége és az adományokban megmutatkozó bőkezűsége csaknem harmincéves püspöki működésének egyik alappillére volt. Noha Budán született, igazán szeretett városa Veszpém lett, amely mindenek-előtt szellemi és kulturális felemelkedésében, szociális gondjainak enyhítésében rendkívül sokat kapott tőle. A hivatásszeretet nemes ösztönzésével papi pályára került Hornig Károly Nagyszombaton, a pesti egyetemen, majd a bécsi Augustineumban tanult. 1866-ban a központi papnevelő tanulmányi felügyelőjévé léptették elő, s ettől kezdve gyorsan emelkedett pályáján. 1870-ben a pesti egyetem hittudományi karának tanára, majd dékánja lett. 1878-ban esztergomi kanonokká, 1882-ben pedig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium osztálytanácsosává nevezték ki a római katolikus ügyek intézésére 2 1884-ben miniszteri tanácsos, s ebben az állásában érte a pápai és a királyi kegy, mely a veszprémi püspöki székbe juttatta 1888-ban. Ferenc József április 17-én nevezte ki, Simor János bíboros, hercegprímás pedig szeptember 8-án szentelte püspökké a Szent Mihály székesegyházban. 1898-ban már valóságos belső titkos tanácsos, a Lipót-rend nagykeresztjének 1908-ban lett a birtokosa. 1912-ben nagy kitüntetés érte, ő volt az első a veszprémi püspökök között, akit a bíborosi kollégium tagjává választottak.

3 Mint a királyné kancellárja, 1916. december 31-én megkoronázta IV. Károly hitvesét, Zita királynét a Mátyás-templomban. Nagyívű életpályájának és kiemelkedő püspöki tevékenységének 1917. február 9-én bekövetkezett halála vetett véget. „Isten áldása lebegjen kedves városom és annak 9