Cs. Dax Margit (szerk.): A Bakony és a Balaton-felvidék évezredei. Állandó kiállítás a Bakony Múzeumban 1985.

Langobardok I. (Nagy) Theoderich keleti gót király halála után Wacho, Elba vidékéről származó, langobard („hosszúszakállúak ) népével az egykori Pannónia északi területeire költözött. (527) 546—47-ben a langobardok tömegesen megszállták a Dunántúlt. Hosszadalmas, változó szerencsével folyó háborúskodásban álltak a Tiszántúlon lakó gepidákkal, akiket az avarok szövetséges csapatainak segítségével sikerült 567-ben végleg legyőzniük. Az öröklődő királyi hatalom a szabad férfiakból álló hadseregre támaszkodott. Kis lélekszámú falvai, melletti temetőik megyénkben Kádártárói és Várpalotáról ismertek. Az elhúnyt harcos mellé temették kétélű vaskardját, lándzsáját, koporsójára vas dudorral ellátott fapajzsát. Egyszerű bőrövüket vas vagy bronz csattal kapcsolták össze. A férfiakkal ellentétben a langobard nők viseletében nagy szerepe volt az ékszereknek. Az asszonyok hajukban hosszú hajtűket, a nemesek asszonyai hegyikristály, borostyán vagy aranygyöngyöt viseltek (Veszprém—Jutás). Felsőruháikat aranyozott, kövekkel ékesített — ezüst fibulákkal tűzték össze, övükön kis bőrtarsolyokban személyes tárgyaikat hordták (olló, orsógomb, varrótű stb.). Becses emlékeik közé tartoznak a díszes, csontból készített fésűk. A várpalotai temetőben került napvilágra az a négy arany brakteata (ékszerként viselt éremutánzat), melynek egyikén a trónon ülő germán főistent (Votán) ábrázolták. A gepidák legyőzése után, kiknek országát az avarok szállták meg, a langobardok 568 áprilisában elhagyták a Dunántúlt és Itália földjén találtak új hazára. 21