Törő László (szerk.): „...Fegyvert, s vitézt éneklek...” Veszprém megye hadtörténete a honfoglalástól 1848–49-ig. Kiállítás a Bakonyi Múzeumban Veszprém, 1980–1981

ELŐSZÓ ^ icséretes tradíció, hogy a Múzeumi és Műemléki Hónap rendezvényeinek keretén belül a Bakonyi Múzeum mindig új, tematikájában változatos időszaki kiállításokkal lepi meg az érdeklődőket, ezzel mintegy önmagának is számot adva az intézményben folyó érdemi-tartalmi munkáról. E rendezvények sorozatában is kétségtelen unikumnak számít a „Veszprém megye hadtörténete a honfoglalástól 1848-49-ig" c. kiállítás, amely 12 nagy tematikus-kronológiai egységre osztottan igyekszik nyomon követni, s a történelmi hitelesség erejével felidézni szűkebb pátriánk viharos évszázadainak hadi eseményeit, elsősorban az igényesen összeválogatott és rendszerezett korabeli dokumentációs és archív anyagok, valamint hadfelszerelési tárgyak bemutatásán keresztül. itathatatlan, hogy ez utóbbiak közül a fegyver, illetve annak fejlődéstörténete az, amely a fő témán belül mintegy önálló vonulatként, önálló életre kelten — de a lokális eseményektől egy pillanatra sem elszakadtan — a leginkább reprezentálja a kiállítást, s teszi azt nemcsak megyei, de országos, sőt bizonyos mértékben összeurópai jellegűvé is. Ha átlapozzuk az egyetemes emberi történet köteteit, azt látjuk, hogy az emberiség a legrégebbi időktől napjainkig folytatott harcaiban mindig ott találjuk — a szó jó, avagy éppenséggel rossz értelmében vett — segítőtársként a fegyvert. A „kézbe illő

(fegyver", s forgatójának személyes adottságai: a virtus, erő, bátorság és furfang elválaszthatatlan, egymást kölcsönösen feltételező egysége —, amelyet az ókorban Vergilius, majd őt követően a középkori Európa költészete a jelen kiállításunk mottójául is szolgáló „arma virumque cano ..." gondolatkörrel tett örök időkre halhatatlanná — tulajdonképpen az őskortól a virágzó középkorig meghatározta nemcsak a harcmodort, de gyakran döntő szerepet játszott a háborúk végső kimenetelében is. Ezt a szoros egységet nálunk, magyaroknál a tűzfegyverek XV—XVI. századtól kezdődő általános elterjedése is csak nehezen kezdhette ki: megközelítően ez idő tájt kezd „fegyver" szavunk — amelynek etimológiája mind a mai napig kellően még nem tisztázott — olyan értelemben használatossá válni, hogy az elsősorban — és továbbra is! — a vágó és szúró eszközök, a szablya és kard megjelölésére szolgál. adtörténeti kiállításunk aktuális gondolatokat is ébreszt bennünk. Olyan gondolatokat, amelyek — az elmondottakból is következően — akarva-akaratlanul a háborút idézik. A társadalmi fejlődés alacsony fokán — amikor is a vadászkészség és harci felszerelés még nem különült el egymástól — a vadászösztönökön alapuló primitív harc szinte még nem tesz különbséget az állatvad és embervad között, csak később, a hódító-, büntető és rablóhadjáratokon keresztül növi ki majd magát „tömegvállalkozássá". A