Éri István (szerk.): Egry József Emlékmúzeum, Badacsony

Káprázunk s törvényt sejtünk; létünk lebegő súly. Ezt éld át s mondd el: így magasúlsz magad is. Nagy pályát futhatnak a bátrak: a végső cél azoké, kik szívükön át figyelik, isteni szó-e a csend. A PIKTOR Szürke, vizes felhők függönyzik a távol eget; lenn fénylik a tó; hal csobban; a hullám lassan omolva távoli kürtszót lenget a síkosán elgyürüző hab hűs páráiban ... Ül csak a horgász, néz figyel éber szívvel a színt s formát oldó, váltó ragyogásban. Csend van benn s vele; nem mozdűl, elvétve harákol; issza a látványt, ujja tapintja zsinórral a horgot, s ügy cserkészi homályos mélyvízből a halat, mint alkonyi, hajnali, évszaki fénybe, homályba hanyatló lét vak mélyéről kristály káprázatu álmát. Horgászpadjáról keskeny palló visz a partra: nem szédülve, csak ő lép rá, - így védi magányát; ingó fényhidakon hág így fel örök tünemények forgatagába s vissza a békés kertek ölébe. Szófukaron bár, szívesen ejt szót földmivelővel s ritka baráttal. Az ember, a táj: jele néki csupán a mindenségnek ... Az ősz pompájától búcsúzik, mert munkához lát négy fala közt, hogy ránkörökítse mind mit látott. Egyre nyomasztóbb felleg alatt: vad fémmadarak falkában tépik a csendes eget, fény csillog szárnyukon, érc dörgésük csőre szivében. Pásztori csend szentelte meg itt azelőtt a szivárvány kútját, ívét; most csatakos szél vijjog az őszben. Ködből jönnek s tűnnek a ködbe, batyut, gyereket rossz kordékon vonszolva: riadt menekültek. A hajdan víg szüretek dalait visszhangzó dombokon átcsap, zúdul a szennyes háború roncsa, iszapja. A mólón csendőr őrzi az égő szürkületben a semmit. Agyuk, tankok közt katonák: arc nélküli, megvert had, kimerült, tört mozdulatok . . . Jön a tél, jön az étlen, fátlan gond, vacogás, hurut, ájulás. Jön a rossz hír: Pesten műtermét elvitte a bomba. Legyint: más titkot vallat: hogy születik meg fényből az árnyék. Hamvad a fény? Felfalja az árny? Kutató szeme erről szól végső arcképén is kék éjbe merülve.