Nagybákay Péter: Céhek, Céhemlékek Veszprém megyében (Veszprém, 1971)

készítményű, préselt, nyeles fémlámpák csúcsán rézlemezből kivágott egyszerű kis céhcímer utal a mesterségre: fazekaskorongon álló kétfülű korsó, háromszögbe összerakott takácsvetélők, malomkerék, két oroszlán által tartott kocsikerék, összerakott ács- és kőműves szerszámok stb., a szentgáli takácsok céh lámpadísze kifeszített textilzászlócska fölött a szentgáli király vadászok jelvénye, a szarvasra lövő vadász. így ért véget a mester élete. Gyeremkkorától haláláig végigkísérte a céh. Zárt keretbe illesztette életét s a feudális rend szigorú falai közül nem volt számára kitörési lehetőség. Apáról fiúra szállt a mesterség hosszú évszázadokon át. A Balaton-felvidék és Bakony mesteremberei az ipari forradalomig, a gépek uralmáig szinte kizárólag maguk látták el a megye lakosságát a szükséges iparcikkekkel és dolgozták fel terményeit. A molnárok őrölték meg a búzát, a sütők a városok kenyeréről, a mészárosok a húsellátásról gondoskodtak, a tímárok és tobakok a nyersbőröket készítették ki a csizmadiák és cipészek számára, akik csizmát és cipőt varrtak, a vargák sarut és bocskort csináltak. A szíjgyártók és nyergesek a lószerszámokat állították elő, a szűcsök a bőrruházati cikkeket. A csapók a legfontosabb felsőruházati cikk, a gyapjú szűrvég anyagát szőtték és kallották, a süvegesek és kalaposok a fejfedőket gyártották, a kapcások a gyapjúharisnyákat és kesztyűket kötötték, a kötélgyártók kenderkötelet vertek. A takácsok szőtték az alsóruházathoz és az ágyneműnek való vásznat, a szitások kötötték a szitákat és rostákat, a gombkötők a magyaros ruhák zsinórzatát. A váltómíves szabók szabták méretre a ruhákat, a vásármíves szabók a konfekcióárut készítették. A zuboncsiak, másképpen zubbonycsinálók lájblit, réklit, mándlit és pruszlékot varrtak és ők voltak egyúttal a paplanosok is. A fésűsök csinálták a fésűket, az esztergályosok a fatányérokat, rokkákat, facsapokat, a csutorások a fa kulacsokat, az asztalosok a koporsót, a bútorokat, a kádárok a hordókat, a bognárok a szekereket, a kolompárosok a rézfazekakat, a lakatosok a zárakat, kulcsokat, csizmapatkókat, sarkantyúkat, a puskaművesek a pisztolyokat és puskákat csinálták. A kovácsok patkolták a lovakat, vasalták meg a szekereket, kovácsolták az ekevasat, kapát, fejszét, láncot, a fazekasok a mázaskorsókat, fazekakat és lábasokat égették, a borbélyok beretváltak és eret vágtak, a bábsütők viaszgyertyákat öntöttek és mézeskalácsot sütöttek, az ácsok, kőművesek és cserepesek építették a házakat. Évtizedek, sőt évszázadok óta megszokott módon „míveltek" a mesterek és megszokott minőségben készült az áru. A céhes ipar hozzátartozott, hozzánőtt a nép életéhez. A takács, a varga, a molnár, a csizmadia a mindennapi élet állandó szereplője. A falusi és mezővárosi céhek mesterei együtt éltek és dolgoztak a föld kétkezi munkásaival. Szokásaikat, szervezeti formáikat átvette a nép, a spontán népi szervezetek a céhek külsőségeit vették például. A hegyközségek hegymestert választottak és céhartikulusokhoz hasonló regulák szerint igazgatták magukat, a gazdalegénység a céhes ifjú társaságok mintájára szervezkedett. „Céhkorsójuk" megszólalásig olyan, mint a többi kistársaságé. A szentgáli vadásztársaság ládát készíttetett magának a céh-