Nagybákay Péter: Céhek, Céhemlékek Veszprém megyében (Veszprém, 1971)
meket a céh által arra kirendelt mesterek ellenőrzése alatt kellett elkészíteni, akiket sok helyen látómestereknek, több Veszprém megyei céhnél pedig remek-gazdáknak hívtak. MESTERASZTAL A remek elkészültével, annak elfogadása után a céhbe való felvételkor az új mesternek ún. kis mesterasztalt kellett adnia, ami tulajdonképpen csak folytatása volt annak, hogy az ellenőrzésével megbízott mestereket a remek készítése alatt étellel és itallal amúgyis el kellett látnia. Felvételi díj címén nagyobb összeget kellett a céhládába befizetni. Ez volt az ún. céhtaksa, vagy mestertaksa. Végül i éven belül még egy ebédet kellett adnia, az ún. mesterasztalt. A mesterasztal étrendjét a céhek szabályzata pontosan meghatározta. A veszprémi tobakoknál (1692) így szól a rendelkezés: „Az ebéd pedig jól legyen elkészítve tehénhúsból, őzhúsból, borjú- és bárányhúsból, nyúlhúsból, sült-, és sültmalachúsból, ludakból, kappanyokból, polkákból és mentől jobb bort talál az városon, ollyat vigyen elegendőt azon mesterebédre." Az új mesternek „musikási is legyenek". A mesterebédet meg is lehetett váltani. Ennek az ára a tobakoknál 1692-ben 30 forint volt, ami igen nagy öszszeget jelentett abban az időben. Ha idegen mester jött a városba és a céhbe akart állni, köszöntőpoharat tartozott adni. Mindezek olyan óriási anyagi megterheléssel jártak, hogy a legények sokszor évekig gyűjtötték a mesterré avatás költségeire valót. Hiába igyekezett ezeken a terhekenMária Terézia királynő törvényes úton enyhíteni, nem sok foganatja volt. 1769-ben a szentkirályszabadjai és vörösberényi takácsok céhlevelében szószerint így rendelkezett a királynő: „Minden vendégeskedések és iddogálások megtiltatnak, nem is lészen szabad az céhnek az új mestereket vagy ebéd, vagy italadással akármely szín és fogás alatt terhelni." De, hogy menynyire semmibe sem vették ezt a tilalmat, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a mesterasztalok borozásainál használt hatalmas céhkorsók legnagyobb része éppen a XVIII. század második és a XIX. század első felében készült. A hatalmas zöld ólommázas céhkorsók, a dunántúli és ezen belül a Veszprém megyei magyar jellegű mezővárosi és falusi céhek legjellegzetesebb emlékei. Űrtartalmuk 7-xo pintre rúg. Tehát kb. 10-14 li te r bor fért beléjük. Domborműves és karcolt díszítésük erősen népies. Rendesen a céh címere foglalja el rajtuk a főhelyet, amely a mesterség legjellegzetesebb szerszámait, vagy termékeit ábrázolja. A takácsokén három háromszögbe rakott vetélő, esetleg szövőborda, a csizmadiákén csizma, musta (a bőr simítására szolgáló rézbunkó) és bicskia (bőrszabókés), a szabókén olló, a ko-
