Nagybákay Péter: Céhek, Céhemlékek Veszprém megyében (Veszprém, 1971)

Életre keltik ezek a céhemlékek a rég kihalt mester­ségeket, amelyeknek nevét a mai ember talán már nem is hallotta, vagy ha hallotta is, nem tudja, hová tegye. A tobakok, a zuboncsiak, a csiszárok, csapók, kapcá­sok, vargák, csutorások és gombkötők neve ma már csak a családnevekből, vagy a népmesékből tűnik is­merősnek. De a többi mesterség is kihalófélben van. Kísérjük hát most figyelemmel egy Veszprém megyei kézműves életútját a céhvilágban. A szokások, az élet­forma és a környezet nem sokat változott a XVII­XVIII. századtól egész a XIX. század derekáig. A céh­rendszer erős hagyománytisztelete, makacs konzerva­tivizmusa szigorúan megőrizte a kialakult kereteket és formákat. A kézműves életútján és a megszólaltatott céhemlékeken keresztül pillantsunk be a Veszprém me­gyei céhek életébe, de a műhelyekben is nézzünk szét, hogy fogalmat alkothassunk, mit is jelentett hajdan egy-egy, ma már nem is igen ismert mesterség. INASSZEGÖDTETÉS A céh, mint a rendi társadalom egyik alapvető intéz­ménye, erősen exkluzív egyesület volt. Tagjai sorába elsősorban a kebelbeliek juthattak be, egy-egy szakma mestereinek fiai. Külső ember gyermekét nehezen vet­ték fel. A 10-12 éves fiúnak először is elő kellett mu­tatnia nemzetséglevelét, azaz keresztlevelét, amelyből ki kellett tűnnie annak is, hogy törvényes születésű. Az inast rendszerint szülei vitték el a mesterhez és gyakran kezeseket is kellett állítani, akik jótálltak a gyerekért, hogy az inaséveit ki fogja tölteni. Egy veszprémi borbélymester, Francsics Károly - a borbélyokról tudni kell, hogy hajdan chirurgusoknak hívták őket és egyúttal seborvosok is voltak - napló­jában megörökítette pápai inaséveit 1816 és 1820 kö­zött. Ebből szemléletesen tárul elénk az akkori inas­élet: „Néhány hetek elforgása után - írja Francsics ­principálisom beszegődtete, mely következő mód s rend szerint ment végbe. Hét vagy nyolc chirurgus urak léteztek akkor Pápán, akik egy céhben, vagyis in­kább (a sebészurak azt így szokták nevezni) „grémi­umban" voltak. Ezek közt az én principálisom volt a céhmester, vagyis inkább a „senior". O tehát mint se­nior, egy délután általam másnap délelőtti 9 órára ösz­szehivatá az egész tisztelt grémiumot. Alig ütötte el az óra a kilencet, jöttek egyenként a sebészurak; s talán éppen egyfertály múlhatott tízre, midőn a szobából a műhelybe nyíló ajtó megnyílott s principálisom behí­vott. . . . Különös megdöbbenéssel ugortam fel ülé­semből a hívásra . . . Még jobban megdöbbentem, mi­dőn a szobába léptem és a szoba közepén álló nagy asz­talt, ama tisztes uraktól, kiket tegnap hívtam, körül­ülve láttam. Principálisom, mint senior, elöl ült, hanem tüstént felkelt midőn én a szobába léptem. „íme urak, ezen kisfiú - mondá ... - nálam akarja inasi éveit el-

Next

/
Thumbnails
Contents