Szerecz Imre (szerk.): Richard Bright utazásai a Dunántúlon 1815 (Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1970)

építésű csinos urasági lakással, a kapu fölött kőbe vésett családi címerrel. A város most alig nagyobb az eddig látott helyek többségénél, de azelőtt bizonyos fontossággal bírt: Lajos király 1518-ban itt a rendekkel együtt gyűlést tartott. A lakosság zöme német. Annak bizonyítására, hogy a német becsületérzés felülmúlja a magyarokét, hadd említsem meg, hogy amikor a vendéglőstől megkérdeztem, nem lesz-e baj szabad ég alatt álló kocsimmal, nagy önérzettel azt felelte: „Nyugodt lehet, Uram, itt németek laknak." A tolnaiak főfoglalkozása a dohánytermelés. Közfelfogás szerint az ország legjobb dohánya itt terem. Jobb, mint a szegedi vagy aradi vagy akár a debreceni. Az osztrák kormány, bár már nem tartja kezében a dohányegyedáruságot, a legnagyobb vásárló és itt, valamint Debrecenben és Szegeden vannak legnagyobb dohányraktárai. Innen megy fel a nyers dohány a haimburgi császári dohánygyárba, ahol Ausztria és a szomszédos országok piacai számára különféle módon finomítják. Ezt a fényűzést, amely manapság majdnem életszükséglet a magyarok szemében, valószínűleg 1576-ban hozták be Erdélyben. De 1670-ben a dohányzás még szigorúan tilos volt és a dohányzókat megbüntették. Hasonlóan merev törvények intézkedtek a dohánytermelés és dohányzás tárgyában az 1683., 1686. és 1689. években. A tilalmazás azonban fokozatosan enyhült. 1728-ban 408 604 font magyar dohányt találunk a királyi áruházakban, 1779-ben 100 759 font tubákot, 3 273 136 font dohányt vittek ki Triesztből és 1780-ban 24 905 mázsát Fiuméből és Buccariból. 1802-ben a kormány által vásárolt dohánymennyiség 170 338 mázsára rúgott. Ezek a számok nem tűnnek fel túlzottaknak, ha meggondoljuk, hogy majdnem az összes férfilakosság állandóan fogyasztott dohányt. A növényország egy másik képviselője, amelyre gondot fordítanak ebben a megyében, a sáfrány. Bihar, Nyitra és Trencsény megyékben is termelik, de még nem a fogyasztásnak megfelelő mennyiségben. Egyébként sem az éghajlat, sem a talaj nem magyarázza meg, hogy a magyarországi sáfrány miért nem érne fel az Ulm, Kirchberg, Wagram, Herzogenburg és Ravelsbach környékén termesztett híres osztrák sáfránnyal. Reggel folytattuk utunkat. Legelők és sekély szántású földek váltakoztak. Sok helyen éppen ültették a dohányt. A vidék tökéletesen sík volt. Itt is, mint a magyar róna egyéb pontjain sok ürgét láttam, amint a lyukakba szaladtak kocsink közeledésére. Paks után az út emelkedik. Megülepedett homokba vágott horgasban járunk. Jobbról-balról pincelyukak. Mindenfelé szőlőskertek. A gyepűkben pazarul virágzik az orgona és a borbolya. Felérve nagy nyílt terepet találunk. Amíg a szem ellát, nincs emberi település. Az egy tagban fekvő hatalmas gabonatábla nagyobb volt, mint amilyent eddig láttam. Sem gyepű, sem árok, sem fa nem szakította meg. Mesgye sem kellett, mert gróf Batthyányi osztatlan birtoka volt. Fát csak Földvár előtt láttunk. Balkéz felől egy nagy község tűnt elő. A Duna túlsó partja kissé magasabb volt. Amint Földváron behajtattunk a vendéglő udvarára, már megint láncravert rabok között találtam ma-