Szerecz Imre (szerk.): Richard Bright utazásai a Dunántúlon 1815 (Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1970)

völgyre láthattunk rá, amelynek velünk szemben vonuló oldalát erdőfedte hegygerinc alkotta. Szép meleg délután volt. A szőlők és zöld rétek, ittott kökénybokrokkal káprázatos változatosságban vonultak el szemünk előtt. Az este gyorsan leszállott. Az izmos bivalyok napi munkájukban elcsigázva fáradtan ballagtak hazafelé. A pacsirta abbanhagyta énekét. Ezer meg ezer béka hangja volt az egyetlen zene, amely üdvözölt, amikor Keszthelyre bevonultunk. Kilenc óra már elmúlt, hogy megérkeztünk. Jóllehet Bécsben gróf Festetics László, mikor atyjához írt ajánló levelét átadta, nyomatékosan megtiltotta, mégis inkább az elég jó korcsmában szálltam meg éjtszakára, semhogy ily későn a kastélyban alkalmatlankodjam. Mindamellett alighogy elhelyezkedtem, tanácsosnak gondoltam a levelet azzal az izenettel felküldeni, hogy másnap a délelőtt folyamán személyesen óhajtok jelentkezni a grófnál. Meglepett az a szokatlan gyorsaság, amellyel vacsorámat készítették. De a viszonyokból következtetve joggal gondoltam arra, hogy a vendéglős számot vetett azzal a körülménnyel, amely valóban be is következett: minden sietsége mellett is alig tette vacsorámat az asztalra, már is megjelent egy úr, aki a gróf prefektusaként mutatkozott be és azt mondta, hogy a gróf kifejezett óhajára jön avval a kéréssel, hogy azonnal költözködjem át a kastélyba. Kissé haboztam, de mivel beláttam, hogy az ellenkezésnek nincs értelme és amikor azt hallottam, hogy a gróf - aki ilyenkor már le szokott pihenni - az én kedvemért fel akar kelni, legokosabbnak tartottam, ha szót fogadok. De kikötöttem, hogy most már megvacsorázom a vendéglőben, a grófnál leendő bemutatkozást pedig másnap délelőttre halasztottuk. Amikor megérkeztem a kastélyba, felvezettek a főlépcsőn, a nagy ebédlőtermen keresztül, egy arcképekkel körülaggatott szobába. Ezt jelölték ki számomra, inasom szobája meg az enyémbe nyílott. Mindenben a legnagyobb kényelmet találtam, csak egy dolog zavart, ami egyúttal nagyban mulattatott is. Valami különös hangverseny volt, de hogy honnan jött, azt jó ideig nem tudtam kitalálni. Úgy tetszett, hogy a dallam hol erősödik, hol halkul. Olyan volt, mint folyton szóló apró csengettyűk hangja. Néha úgy rémlett, hogy a mi angol fogatainkat hallom, amint a lovak nyakára tett csengőkkel elnyargalnak egyszer fák között - olyankor elhalkul a hangjuk - majd megint erősebb lesz, amikor kiérnek nyílt helyre. Kinyitottam az ablakot, hogy jobban halljam. Végre azután felfedeztem a különös zene forrását. A hold bágyadtan sütött a Balaton tavára, és a víz széléről jött a hang, amely nem volt semmi más, mint a lapos és mocsaras parton tanyázó millió béka brekegése. Reggel hét órakor behozták a kávét, és amíg öltözködtem, meglátogatott a gróf. A prefektus kísérte és kölcsönösen bemutatott bennünket egymásnak. A gróf a megtestesült udvariasság volt. Nagyon örült, hogy Keszthelyen üdvözölhet. Csakhamar az itteni legfontosabb látnivalókra terelte a beszédet, majd felhívatta a növénytan és az állatorvostudomány tanárait és arra kérte őket, hogy legyenek velünk. Végül a két tanárnak és a prefektusnak gondjaiba ajánlott és egyelőre búcsút vett tőlünk.